A csodadoktor

Mintha a barátságtalan híd hûvös és nehéz kövei elevenedtek volna meg az ólomszínû ködben, úgy mozdult most meg végre a levegõ, annyi perc végtelennek látszó csöndje után. És mégsem a híd volt, hanem nagyon is eleven lények, nevezetesen két ló, meg a szekér, amit maguk után húztak. Elõbbiek láthatóan jó egészségnek örvendtek, de ugyanezt utóbbiról már nehezen lehetett volna állítani, hiszen azért is csodálnunk kell a kocsis bátorságát, hogy fel mert kapaszkodni erre a csöppet sem bizalomgerjesztõ tákolmányra.

Hajnali érkezés

1. Másik irányban

Ma különösen hideg és zúgó a szél, állapította meg. Tenyerét szeméhez emelve nézte a darvak vonulását. Régebben szerette szabályos röptüket, de egy ideje már elégedetlen volt velük. Túl lassúnak tûntek a váltások az ék elején, és túl rendezetlen az alakjuk. Mi ez az õ szabályos, és pontos portájával vagy a földjével, gondolta. Bár egész nap ezt az utat járta, még egyszer végig járta szántóföldjét.
A felszántott parcellák szabályos rendben álltak, pontosan egyforma távolságra egymástól.

Benedek király

Élt egyszer egy kisfiú, akit Benedeknek hívtak. Annyira kicsi azért mégsem volt, hiszen már iskolába járt. Egészen hétköznapi fiú volt, társai közül semmivel sem tûnt ki, hacsak nem azzal, hogy csöndesebb volt a többieknél. Szerette az irodalmat és a történelmet, fõleg a királyokról és lovagokról szóló történeteket.

Nyolc éves volt, amikor családjával Visegrádra kirándultak egy nyáron, és megnézték a várjátékokat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság.

A király udvarában, ahol az óra sem így ketyegett, hanem visszafelé, szóval ott az idõ háta mögött, élt egy ember. Sosemvolt volt a neve.

Ez a Sosemvolt nem csinált mást, csak írt, és írt, megállás nélkül.

Írt, mikor felébredt, írt evés közben, még álmában is egyfolytában csak körmölt.
Néha ugyan kilépett háza kicsiny kapuján, hogy történeteivel szórakoztassa az udvart, s nem utolsósorban magát a királyt, de mindig vitt magával egy papirost és egy ceruzát, hiszen egy idõ után krónikus elvonási tünetei jelentkeztek.

Az utolsó ezüstrózsa

Életem albumának dicsfényes lapjai megfakult cafatokká válva merültek a tegnapba. Erõtlennek éreztem magam és céltalanság vezette a napok lassú egymásba olvadását. Jó pár éve még a ragyogás fényében tündökölt az Ulrich név. A földönfutó robotmunkások szavaitól, a királyi udvar pillantásáig és tán még azon túl is harsogták tetteimet. A rettenthetetlen lovag, aki a király zászlaját hordva szíve fölött az elesettek és az ország védelmezõje.

Pozsony város üvegablakai a dombtetõn, február hó elsõ napján, a reggeli fényben büszkén csillognak. Békés, felhõtlen kék ég köszönti a lakókat. A városi jegyzõ kapuján küldönc dörömböl, beszélgetés hallatszik és a házban futó léptek zaja dübörög föl. A jegyzõ ötéves fia lélekszakadva rohan be az egyik lakószobába.

- Édesanyám, édesanyám, egy küldönc levelet hozott! ? kiáltja a széles támlájú székben hímzõ fiatalasszonynak.

- Mi van, Jánoska?