Benedek király

Élt egyszer egy kisfiú, akit Benedeknek hívtak. Annyira kicsi azért mégsem volt, hiszen már iskolába járt. Egészen hétköznapi fiú volt, társai közül semmivel sem tűnt ki, hacsak nem azzal, hogy csöndesebb volt a többieknél. Szerette az irodalmat és a történelmet, főleg a királyokról és lovagokról szóló történeteket.

Nyolc éves volt, amikor családjával Visegrádra kirándultak egy nyáron, és megnézték a várjátékokat. A táj lenyűgöző szépsége, az aránylag jó állapotban maradt vár és a színes kavalkád nagyon mély benyomást tettek rá. Lovak, páncélos katonák, íjászok, íjpuskások, dárdavetők, buzogányosok, élénk színű ruhába öltözött nők... és az íjászverseny, a lacikonyhákból szálló ételszag, a kovácsműhely, a zenészek, a zsonglőrök… a fiúcska csak ámult és bámult, alig győzött betelni a látvánnyal. Úgy érezte, élete legszebb napját éli át. Mintha hazatért volna egy rég elfeledett világba, amely örökké az ő otthona.

Szomorú volt, amikor indulni kellett haza, de nem soká búsult: az első adandó alkalommal elment a legközelebbi könyvtárba és kikölcsönözte az összes Mátyás királyról szóló mesés történetet. Még azt a régen készült rajzfilm-sorozatot is megtalálta, a Mesék Mátyás királyról címűt. Alig várta, hogy hazaérjen az iskolából, mert minden nap újabb és újabb epizódott nézett meg; hamarosan szinte fejből tudta az összes történetet.

Benedeknek különösen tetszett, hogy neki is éppen olyan egyenes sasorra volt, mint a nagy királynak. Ha a szülei elmentek hazulról, titokban kölcsön vett egy ezer forintos bankót az apja éjjeli szekrényéből, odaállt vele a tükör elé és lelkesen vizsgálta: milyen feltűnő a hasonlóság! Ezt egyszer megemlítette apjának is, aki csak hümmögött:

–Nincsenek ma már királyok, fiam, csak buta politikusok, akik folyton hazudnak és lopják az emberek pénzét.

–Akkor jó lenne, ha Mátyás király visszajönne, megbüntetné őket és visszaadná a pénzt az embereknek. – felelte csillogó szemmel a kisfiú.

–Jó lenne, jó lenne… de Mátyás ötszáz éve meghalt, a halottak meg nem mászkálnak sehova.

Benedek ezen elgondolkozott. Nem szerette a tévét, csupa szörnyű dolog volt benne, katasztrófák, balesetek, bűncselekmények, egymás kezét rázó nyakkendősök és csúnyán viselkedő énekesnők. Bár a felnőttek világát még nem nagyon ismerte, de azt azért tudta: nem olyan jó dolog felnőttnek lenni, mint azt a legtöbb osztálytársa hiszi. A gyerekek felnőttek akarnak lenni, mert ők dohányoznak, alkoholt isznak, autót és motort vezetnek meg a televízióban szerepelnek. Benedek érzékeny fiú volt, neki az is feltűnt, hogy felnőtt szülei milyen gyakran sóhajtoznak, főleg a hónap vége felé. Valahol mélyen érezte: nem jó felnőttnek lenni ebben a világban. Bezzeg a visegrádi várban! Ahol minden pont olyan volt, mint a kedvenc rajzfilmjében: szép, tiszta és… Benedek sose tudta magának megfogalmazni, mi az az érzés, ami őt mindig hatalmába keríti, amikor eszébe jut ez a rég elfeledett világ, amit ő – úgy érezte, hogy – magában hordoz.

A Mátyás királyról szóló történetek mellet volt még egy mese, amitől minden alkalommal borzongás fogta el, amikor olvasta vagy a különböző tévés változatait nézte, ez pedig egy Artúr nevű angol királyról szólt.

Ez az Artúr fegyverhordozó volt, akinek (akárcsak Benedeknek) az volt az álma, hogy egyszer igazi lovag lehessen. Egy lovagi torna alkalmával Artúr elvesztette a rá bízott kardot, ezért kénytelen volt gyorsan másikat keresni. Mivel egyet sem talált, elszaladt az erdőbe egy tisztásra, ahol egy hatalmas sziklába szúrva állt egy kard. Kihúzta a gyönyörű fegyvert a kőből és rohant vissza a táborba, mert a lovagok már türelmetlenül várták, hogy folytathassák a harci játékokat. Lett is riadalom, amikor visszaért! A lovagok ugyanis első pillantásra felismerték a kardot: ez volt ugyanis a híres Excalibur, a királyok mágikus kardja, amit a legutolsó király, Uther Pendragon szúrt a kőbe, nehogy ellenségei megkaparinthassák. Uther meghalt, az ország király nélkül maradt, de tudta jól mindenki: aki a kardot a kőből kihúzza, az lesz az ország új királya. Így lett az apródból király, akit Merlin, a bölcs varázsló tanított ki az uralkodás minden tudományára. Artúr várat épített, lovagrendet alapított és erős kézzel uralkodott élete végéig. Benedek, valahányszor erdőben kirándult az osztályával vagy a családjával, figyelmesen fürkészte a fák és bokrok közt fel-felbukkanó réteket: hátha megpillantja ő is a kőbe szúrt kardot. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy azt neki kell kihúzni. Komoly csalódás volt ezért számára, amikor földrajzórán megtudta, hogy Anglia nagyon messze van Magyarországtól, ezért itt hiába keresi a nagy királyok kardját.

Az is csalódással töltötte el, amikor megtudta, hogy ma nincsenek se királyok, se igazi lovagok. Azok a felnőttek, akik valamelyik „lovagrendbe” tartoznak, valamilyen hagyományőrzés nevű dolgot csinálnak, vagyis beöltöznek, a kardjaikat csattogtatják, zenére parádéznak, majd a műsor végén meglátogatják a legközelebbi kocsmát.

Annak viszont nagyon örült, mikor egy alkalommal a könyvtárban megtalálta az egyik valaha létezett lovagrend kódexét. Hazafelé a buszon állva is olvasta, annyira megörült, hogy végre megtanulhatja, mit is jelentett lovagnak lenni a hétköznapi életben. Úgy érezte, az tesz valakit igazán lovaggá, hogy hogyan éli az életét. Benedeknek minden álma az volt, hogy egyszer lovag lehessen. Tudta jól, hogy a felnőttek világában ilyen foglalkozás nincs, most pedig megerősödött benne a hit: bármi is lesz majd a mestersége, tettei révén nevezhetik majd valódi lovagnak.

Családjával egyik hétvégén fölmenetek a budai Várba a Hadtörténeti Múzeumba. Benedeket lenyűgözte a rengeteg csillogó fegyver, az elmúlt korok katonáinak hétköznepi életét is bemutató tárlatok. Ahogy nézegette a kardokat, eszébe jutott egy gondolat:

–A kardok itt vannak, megmaradtak. És egy lovag legfőbb fegyvere, sőt jelképe a kardja volt. De ha megvannak a kardok, miért ne lennének meg a lovagok? Talán a mai lovagok nem lovon járnak és nem karddal harcolnak, de attól még lehetnek igazi lovagok. Bátrak, erősek, hűségesek, akik védik a gyengéket és elesetteket, szolgálják a feletteseiket. Ma már senki sem hord páncélt, sőt, egy bicskánál nagyobb kést se… nincsenek se igazi királyok, se lovagrendek. De bárki lehet lovag, aki annak gondolja magát és aszerint is cselekszik.

A múzeum boltjában Benedek vett magának egy Mátyás királyt ábrázoló, alig tízcentis ólomfigurát, otthon kirakta az íróasztalára, hogy sose feledje példaképét. Később is szívesen vett magának egy-egy ólomlovagot, kinevezte őket a katonáinak, technika órán faragott egy méretarányos kerek asztalt és köré állította őket. – Már csak egy király hiányzik ebből a világból! – gondolta Benedek és szája szélén megjelent egy alig észrevehető mosoly.

Persze lehet, hogy mindez meg se történt. Ezt nekem a nagypapám mesélte, amikor kicsi voltam és náluk töltöttem egy-két hetet a nyári szünetből. Amikor a Nap már nyugodni készült és a kerti szerszámokat elkezdtük összegyűjteni, néha-néha egy dalt dúdolt magában. Ha jól emlékszem, ez így szólt:

Reng a puszta széle,
felhő készül porból.
A felhőben látom:
zászló leng ezer!

Várából kirontott
húszezer lovassal,
seregei élén,
Benedek király.

Nap ragyog páncélján,
kivont kardja lángol.
Hűséges hadával
győzni indult el.

Sorban állok én is,
ajkam indulót zeng.
Vezess és követlek
Benedek király!