A csodadoktor

Mintha a barátságtalan híd hűvös és nehéz kövei elevenedtek volna meg az ólomszínű ködben, úgy mozdult most meg végre a levegő, annyi perc végtelennek látszó csöndje után. És mégsem a híd volt, hanem nagyon is eleven lények, nevezetesen két ló, meg a szekér, amit maguk után húztak. Előbbiek láthatóan jó egészségnek örvendtek, de ugyanezt utóbbiról már nehezen lehetett volna állítani, hiszen azért is csodálnunk kell a kocsis bátorságát, hogy fel mert kapaszkodni erre a csöppet sem bizalomgerjesztő tákolmányra. Ám ha már felkapaszkodott, ki is élvezte lovai elevenségét! Azonban ne gondoljuk, hogy céltalanul hajtotta volna két szép állatát, sőt, nagyon is határozott mozdulatokkal vezényelte őket, mígnem egyszer csak rántott egyet a gyeplőn, mire addig pajkos lovai úgy lecövekeltek, mintha egész életükben fel sem emelték volna négy patájukat a földről. Ekkor egy újabb hirtelen mozdulattal leugrott ettől láthatóan megkönnyebbült járművéről, majd legnagyobb bámulatunkra mintha elővarázsolt volna egy széles kaput a ködből. Lehet, hogy nem volt mágia a dologban, mindenesetre a kapu most ott volt, és ha így esett, az idegen be is vezette rajta szekerét, állatait pedig szintén rejtélyes módon előkerült inasára bízta.
Valójában nem mondtam igazat, mikor idegennek tituláltam, hiszen nem az volt, ellenkezőleg, a városka tán legnevezetesebb polgárát tisztelhetjük benne, vagyis nem mást, mint Cosimo Pazzinit, a messze földön híres gyógyítót és sebészt. Megtisztelő jelzőjével tán mégis túloztam egy egészen kicsit, az azonban kétségtelen, hogy szülőhelyén nem volt ember, aki ne hallott volna róla, aki ne kérte volna a segítségét minden alkalommal, mihelyt a kétség felütötte fejét saját vagy valamely szerette teste bármely tagjának egészségét illetően. És Cosimo segített is mindig, kivétel nélkül, hisz – így mesélték – csodadoktor volt ő, olyan, akiből Rómában is ha egy vagy kettő akad. E jeles férfi volt tehát, aki most a szürkületben hazaérkezett, és nem is kérdezett semmit, mindjárt legkedvesebb helyiségébe sietett: a laboratóriumába. A kifejezés ezúttal helytálló, hiszen Cosimo az évek során valóban elismerésre méltóan felszerelte korábban kamraként szolgáló kis szobáját, aligha akadt volna akár egyvalaki is a környéken, aki minden egyes szerszámáról megmondta volna, mire is szolgál pontosan. A gyógyító azonban most épphogy végigjártatta szerető tekintetét rajtuk, megfordult, és üdvözölte a sötétből kibontakozó sziluettet, mely karjait kinyújtva lépett oda hozzá.
- Mester, micsoda öröm, hogy ily hamar visszatért!
- Gianfranco, ezt kellett tennem. Egy lépést sem tudtam nyugodtan megtenni, minden pillanatban arra gondoltam, amiről elutazásom előtti este beszéltem veled. Mondd hát, ne habozz, mire jutott azóta a dolog?
- Mester, remélem, jól tudod, én legodaadóbb tanítványod vagyok, mióta magad mellé vettél, és az is maradok életem fogytáig, így hát azzal is tisztában kell lenned, hogy minden követ mezmozgatok munkád sikere érdekében, de… ezúttal nem tehettem semmit. Hiába… a signore minden kérelmünket elutasította, sőt, legutóbbi válaszában azt írta, Öntől már nem is vár több levelet. Hiába állna tehát mellénk a város elöljárósága, vele nem tudunk szembeszállni.
A gyógyító arca félelmetesen elkomorult, kellemes megjelenése most néhány szempillantás alatt rémisztően zorddá változott, így tornyosult remegő tanítványa fölé.
- Fiam, ugye nem azt akarod mondani…? Azt képzeled, hogy ha az a kéjenc odafent csúf hangnemben válaszol egy leveledre, bezárul előttünk minden ajtó? Hát nem, semmiképp! Azonnal találj ki valamit. Azt állítottad, vág az eszed, ezért vettelek magam mellé. Ne okozz hát csalódást, mert annak egészen biztosan rút vége lesz!
- Dehogy, dehogy, én pusztán… egyszerűen felvetettem, hogy pillanatnyilag nem látok járható utat számunkra. Talán várnunk kellene néhány hetet…
- Néhány hetet? Elment az eszed, Gianfranco? Néhány hét alatt… ha megszerezném azt a hullát, egy hónap alatt megrengetném vele az orvostudományt!
Erről volt hát szó. A nagy tudósnak egyetlen vágya volt, mióta csak elkötelezte magát az orvostudomány iránt, egyetlen féltett, ki nem mondott, lehetetlen kívánsága. Cosimo nagyszerűen megélt volna továbbra is a városka beteg polgárainak ápolgatásából, ám ő, tisztában lévén kivételes ismereteivel, ennél többre vágyott – igen, mondjuk ki, Cosimo Pazzini embert akart boncolni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő maga is tisztában volt vele, ez az eljárás már jó egy évszázada a legkevésbé sem számít tiltottnak, de még ritkának sem. Azonban ott, ahol ő élt, más viszonyok uralkodtak. A csodás Itáliának e kevésbé haladó szellemű vidékén a hullagyalázás épp ugyanolyan tabunak számított, mint réges-rég. Csodálkoznunk kell-e, ha az orvosdoktor nem volt hajlandó beletörődni eme áldatlan állapotokba, és minden követ megmozgatott, hogy végre történjék valami változás? És most hirtelen azt mondják, mindez teljesen fölösleges volt? Lehetetlen! Cosimo tudta, egyetlen lépésre áll attól, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe, mint a modern anatómia tudományának megalapozója. Ő erre tett fel az életét! Nem fogja feladni, soha, de legalábbis ilyen könnyen egészen biztosan nem.
- Gianfranco, elmentem. Bárki keres, egy ideig egészen biztosan nem talál meg itt.
Ezzel már el is viharzott, nem várva meg, bármit is mondott volna neki tanítványa. Ezután csak akkor került ismét szemeink elé, mikor csuklyás alakja befordult egy szűk sikátorba, majd a legnagyobb óvatossággal benyitott egy korhadt diófa ajtón. Hogy hová jutott? Azt hinnénk, rossz helyre, hisz a terem tökéletesen üres volt, ajtó sehol. Néhány pillanaton belül azonban csodálatos dolog történt, amikor az egyik fal hirtelen mozogni kezdett, elfordult, majd kilépett mögüle egy hasonlóan csuklyát viselő alak, akinek így szintén nem láthattuk arcát. Egy kis ideig csönd volt, majd ő szólalt meg.
- Cosimo, újra itt!? Nem gondoltam volna…
- Így igaz, újra itt vagyok, és most fontosabb, mint valaha. Térjünk azonnal a tárgyra. Nyilván emlékszel, miről volt szó köztünk legutóbb. Nos, most meggondoltam magam. Érdekel az ajánlatod.
- Ó…de hát mi történt?
- Számít az? Nem vált be a tervem. Tehát akkor megegyezhetünk?
- Nézd, meglehetősen régen beszéltünk. Azóta sok minden megváltozott.
- Tán most rosszul járnál az üzlettel? Kötve hiszem.
- Nem erről van szó, hiszen te is tudod, mit ajánlottál. Egy üvegcse a feleséged véréből, és nekünk csak egy holttestet kellene adnunk cserébe… Nálunk pedig általában van elég, ezt is tudod. Csakugyan, miképp szereznéd meg?
- Ne érdekeljen. Mi hát a gond?
- Tudod, most mások a körülmények. Sokan nyomoznak utánunk, egészen magas körök is. Ha véletlenül kiderülne, hogy üzletelünk veled, talán kellemetlenségeink származnának belőle.
- Senki sem tudná meg! Ugyan kitől?
- Cosimo, mi nem bízunk senkiben. Akármilyen régről ismerjük is.
- Ne mondj ilyet. Ezt nem tehetitek meg!
- Ugyan miért nem?
A titokzatos alak halk, ám mégis hátborzongató kacajt hallatott, majd egy villám sebességével eltűnt a fal mögött, ami immár ismét szokott helyén állt. Cosimo még fel sem foghatta, mi történt. Mikor mégis felocsúdott, egy hang sem jött ki a torkán, de ne akarjuk elképzelni azt a dühöt, mit ekkor érzett. Rohanvást tért vissza kocsijához, mit a biztonság kedvéért néhány utcával odébb állított meg, felpattant rá, és lovai a következő pillanatban már vágtattak, ki tudja, hová?
Mi véletlenül tudjuk. A tudós hosszú időn át száguldott rozoga szekerén, míg arra a helyre érkezett, mit bárki más legszívesebben messzire elkerült. Hogy miért volt oly félelmetes hírű? Ne csodálkozzunk, hisz az utóbbi időkben valóban rémes dolgok történtek itt. Aki véletlenül szemtanú volt, az sem mert szólni egy szót sem, hiába faggatták. Nem volt más e hely, mint a szegények temetője, mely az erdő szélén húzódott meg. Borzongató híre ellenére Cosimo megtorpanás nélkül hajtott át az ódon kőkapun, majd lovait az út szélén pányvázta le, hogy teljesen egymaga hatoljon be a kísértetbirodalomba. Ő maga amúgy sem félt, jelenlegi lelkiállapotában különösen nem. Ehelyett a lehető leghatározottabb léptekkel elindult a sírhalmok között, majd egy általa alkalmasnak vélt hant mellett megállt, és elővette a magával hozott szerszámot, egy ásót … A következő jelenet semmiképp sem kívánkozik papírra, így hát ott folytatjuk, amint a tudós a fáradtságtól lihegve, ám tébolyultan vigyorgó arccal már a koporsó felé nyúlt - de ekkor váratlan dolog történt. Cosimo csak annyit látott, hogy a ködben egy árnyék borul fölé, ám mire hátrafordulhatott volna, már vérző fejjel hanyatlott a gödör mellé. Mikor felemelte tekintetét, hogy szembenézhessen támadójával, csak egy gyűlölettől izzó szempárt látott, majd a szempár alatt kinyílt egy sötét száj, és a tudós ezt hallotta.
- Nem szégyelled magad, bitang? Hát nem elég nektek, hogy már senki tisztességes polgár nem meri betenni a lábát ide? Most már egy napra sem hagytok nyugodalmat szegény lelkeknek? Ó, a pokol legmélyére juttok mindnyájan, meglássátok, de legelőbb takarodj innen, most azonnal, ha kedves az életed!
Ezzel Cosimo még egy jókora rúgást kapott, ami után valóban jobbnak látta feltápászkodni, és sántikálva kereket oldani. Mikor hátrapislantott, látta, amint az alak vészjóslóan néz utána, ebből megértette, hogy itt ma neki tényleg nincs keresnivalója. Abba azonban ne is merjünk belegondolni, miféle érzések kavarogtak benne, amint kivágtatott a gyászos hangulatú kertből. Eszeveszett haragjában szinte nem is látott, ha lovai nem lettek volna oly okos állatok, bizonyosan az árokba borulva végezte volna a nagy tudós. Joggal vélhetjük, hogy most már ő maga sem tudta, hová is tart pontosan. Mindenestre hamarosan ismét a város utcáin száguldozott csodálatos módon még mindig használható állapotú szekerén, és amit meg kell állapítanunk, az az, hogy a köd csak egyre sűrűbb volt, de így sem versenyezhetett a Cosimo fejében lévővel. Mindkettőnek szerepe lehetett abban, hogy az orvosdoktor időnként rendkívül veszélyes helyzetekbe került, különösképp a szűkebb utcácskákban, ahol a kocsi egyik falról a másiknak csapódott, és ami csak az útjába került, kíméletlenül letarolta. Ez addig nem is jelentett különösebb problémát, amíg csak a kihalt sikátorok szemetét tiporták el Cosimo lovai, de a szerencsétlen gyógyító útja hamarosan keresztezte a városka főterét, mely bár nem volt nagy, még ilyen barátságtalan időben is magáénak tudhatott néhány lézengőt. Amint Cosimo szekere kivágódott a házak közül, ezek persze halálos rémületben ugráltak el az útjából, többeket beborított közülük a kocsi által felvert sár, mások az esés után sajgó tagjaikat szorongatták, de végül a tragédiát sem lehetett elkerülni. Az egyik fal tövében egy koldus húzta meg magát, nyilvánvalóan aludt, így nem láthatta, amint lovai egy hirtelen mozdulata után a tudós szekere nekiütődött a falnak, végigszántotta azt, majd elsodorta a szerencsétlent, végül felborult. A lovak elszabadultak, és pillanatokon belül a nyomukat sem lehetett látni, úgy vágtattak el. Cosimonak is szerencséje volt, mihelyst felkászálódott, kitisztult az elméje. Rögvest meglátta, mit okozott őrültségében, és odarohant a mozdulatlan testhez. Amint hátára fordította, kiderült, hogy fiatal lány, szinte még gyermek. Csapzott, szőke haja alól most élettelen kék szempár meredt a tudósra, szája széle még remegett, de feje hátrahanyatlott, amint Cosimo megemelte. A tudós zokogott.
- Nem, ezt nem tehettem! Ez nem én vagyok…aki mindenkin segít. Én életeket mentek! Hiszen ezért vagyok itt… Erre tettem fel az életem, mióta az értelmem kinyílt. Itt…ebben a városban nem halhat meg úgy senki, hogy én mindent el ne követtem volna… És most elhagy az Isten. Ó, mit tettem!
Iszonyodva fordította el tekintetét, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Cosimo nem látta, de ez a könnycsepp épp a lány ajkaira hullt. A tudós leroskadt a földre, de áldozata most megmozdult, előbb felemelte kezét, majd fejét is, és a gyógyító sárban fekvő testére nézett.
Másnap Cosimo úgy ébredt, hogy semmit sem tudott felidézni az előző nap eseményei közül, azt sem tudta pontosan, miképp jutott haza. Egyetlen érzés volt a szívében: tegnap más ember lett. Kinézett az ablakon, meglátta a ragyogóan sütő napot, és csöndben lesétált laboratóriumába. E szavakat lehetett leolvasni szájáról, mialatt belépett az ajtón:
- Sietnem kell. Felkészülni, mire megjön az első betegem. Hiszen ez a feladatom. Én vagyok az orvosuk. Egyszerű gyógyító, de bennem bíznak, és bízhatnak, mert ettől lesz a miénk a legboldogabb városka széles Itáliában.