Pozsony város üvegablakai a dombtetőn, február hó első napján, a reggeli fényben büszkén csillognak. Békés, felhőtlen kék ég köszönti a lakókat. A városi jegyző kapuján küldönc dörömböl, beszélgetés hallatszik és a házban futó léptek zaja dübörög föl. A jegyző ötéves fia lélekszakadva rohan be az egyik lakószobába.

- Édesanyám, édesanyám, egy küldönc levelet hozott! – kiáltja a széles támlájú székben hímző fiatalasszonynak.

- Mi van, Jánoska? Mi van? – pillant fel a kézimunkázó.

- Édesanyám, egy küldönc levelet hozott Lippay György úrtól. Kint áll a kapu előtt és csak kézbe adhatja. – folytatja a fiúcska lelkendezve. Az asszony óvatosan félre teszi a hímzést, és méltóságteljesen feláll. Kézen fogja kisfiát és kimegy a szobából. A ház előtt egy fiatal fiú álldogál, és mélyen meghajolva köszönti a felé lépő nőt.

- Mélyen tisztelt Heuchelin Gáspár, Pozsony város jegyzőjének felesége kezébe!- közli hivatalos kántáló hangon a küldönc és egy lepecsételt tekercset ad át, majd elsiet.

- Nem vártam én levelet Lippay György érsek úrtól. Nagyon szokatlan nekem ez.– suttogja a fiatalasszony, miközben az utcán állva feltöri az érseki pecsétet. - Jánoska, menj be a házba! Hűvös van, még megfázol. – kérleli szelid hangon a kapuban ácsorgó fiúcskát. A gyermek, hangos trappolással eltűnik a kapuban. Az asszony szétnyitja a tekercset és elmélyülten, homlokát ráncolva olvasni kezd.

- Anna asszony! Anna asszony!- kiált egy idősebb női hang a házból. - Gyermekként, egy szál ingben áll kint a hideg februárban! Még jó, hogy nincs szél! - zsörtölődik tovább a női hang, majd a ház kapujában megjelenik egy testes asszony, hosszúkás prémtakaróval a kezében. Az utcán álló, levelét olvasó hátára teríti és gyengéden terelgetve bekíséri a házba.

- Jaj dadus, köszönöm! Melletted sosem érzem árvának magam. – sóhajt nagyot a fiatalasszony. Kisebb fajta palota Pozsony város jegyzőjének a háza, négyszög alaprajzú ámbitus udvart körülfogó vastag falú épület. Kikövezett udvarra nyílnak a nagyobb ablakú helyiségek, ebédlő, családi lakószobák, konyha. Az egyik akantusz motívummal gazdagon faragott oszlop mögé bújva vár Jánoska az udvaron átsiető asszonyokra, aztán előugrik és felemelt kézzel, huhogással ijeszti halálra az érkezőket. Anna felkapja, össze- visszacsókolja a kacagó orcát, és mint ritka kincset, prémbe burkolva óvatosan, ölben viszi be a meleg szobába. A falak hidege ellen szőnyegek, falikárpitok védenek, amelyeken vidám vadásztársaságot, szorgos szüretelő népséget és hajolgató arató parasztokat látni. Nyitott tűzhely árasztja szét barátságosan a meleget a szobában, kirekesztve a télvégi fagyot. A délelőtti óra ellenére sorba gyújtják meg a szolgák a gyertyákat, a lőrésszerű ablakok nem sok világosságot engednek be az utcai szobába.

- Ideje reggelizni! - mutat a dadus a szoba közepén álló virginál melletti intarziás asztalkára, amin egy kancsó, friss kenyér, gombóc és törökös nyalánkság van egy cseréptálban. A gyermek a virginál billentyűit ütögetve vár az asztalhoz hívó szóra.

- Jaj dadus, ennyi finomságot! Agyonkényeztetsz te minket! Jánoska, ülj le kincsem, s egyél! – kéri a gyermeket, majd a dadushoz fordulva folytatja. - De nézd, itt a levél engem a tekintetes Heuchelin Gáspár nejét Annát, és fiát, János Fülöpöt vendégségbe hívja az érsek úr a mai nap. Mily nagy tisztelet ez! Bárcsak Gáspár itt lenne velem és elmondhatnám a hírt neki. – sóhajt nagyot, miközben a távolba mered.

- Ne keseregjen Anna asszony, inkább örüljön. Gáspár úr már az új békét ment megtárgyalni Rákóczi György úrékhoz. Nemsokára aztán mi, mindannyian utazunk Zrínyi Miklósékhoz a menyegzőre, no majd ott találkozik végre Gáspár urammal. De szép is lesz Zrínyi Miklós és Draskovich Mária lakodalma! Az úr szerelmetesen csak Violának hívja a menyasszonyát. Micsoda nagy szerelem ez! Abban a borzalmas háborúban mennyi szép levél íródott. Jaj Istenem! Ments meg minket! Az a háború, sok -sok év! - kesereg az idős asszony.

- Dadus, dadus! Hát te már mindent tudsz? Még Mária asszony titkos, szerelmetes nevét is?- kiált nevetve Anna, miközben a fiúcska jóízűen falatozik a gombócból, majd mohón nyúl a török édesség után, a cukros mázon a tűz fénye csillog.

- Átkozott török népség! De édességet, azt nagyon finomat tudnak készíteni! - kiált fel az idős asszony. Anna az ablakhoz lép, a távolba néz, kíváncsian fürkészi az érseki palotát.

- Mi okból hív vajon engem az érsek úr? Erős katolikus hitemben semmi új divat vagy hóbort meg nem rendíthet. Isten engem úgy segéljen!- tesz esküt a homályos ablaktábla felé.

- Édesanyám, édesanyám, akkor mehetek én is? – kérdezi a gyermek leugorva a magas, faragott, trónszerű székről.

- Persze Jánoska, téged is hívtak. De most igyekezzünk, ne várakoztassuk meg az érsek urat - mondja jókedvűen a ház asszonya, miközben kimegy a szobából.

Ezen a fagyos reggelen, zárt, fekete lovaskocsi robog a poros földúton Pozsony felé. Az elsötétített kocsifülkében csak két utas van, fiatal inasforma legény és egy jezsuita pap. A kocsiszekrény nincs mereven összekötve sem a rúddal, sem a kerék tengellyel, így a göröngyös út rázkódása jócskán lecsökken. Folyóhoz méltatlan módon, tükörsima vízfelülettel fogadja a Duna az utazókat. A partszéli fák, bokrok és kikötői ház éles tükörképét csak a part mentén lehajló fűzfa ágai között kergetőző kacsapár borzolja össze. Büszke tartású kocsis ül a bakon, gyors iramra buzdítja a lovakat.

- Köszönöm, hogy felvett atyám, így már a reggelire Pozsonyban leszek. Mihály a tisztes magyar nevem. – széles karimájú kalapját szorongatva mondja hálás hangon a csillogó szemű legény, a szemben ülő jezsuitának. - Feltaláltam egy szerszámot, fafűrész félét! Az intarzia készítése könnyebb lesz majd ezzel. Elneveztem lombfűrésznek, mi tiszteletem jele a fák előtt. Izgalmas világot élünk atyám! Hallotta, hogy Indiából lakk is érkezik? Egyszer láttam az augsburgi mesteremnél lakkozott kínai dobozkát. Csodálatos a világ! - kiált lelkesen a legény.

- Isten akarata nélkül még a fa levele sem rezzen. – mormolja halkan az utastárs

- Én fejedelmi bútorokat fogok készíteni, trónust, asztalt, székeket. A hárs, a nyír, a juhar, a körte, a bükk, a gyertyán, ezek aztán a fák! Beszélek hozzájuk, simogatom őket, mikor hozzám kerülnek. Favázra dísznek már ezüstlemezt is helyezek. – folytatja rendíthetetlenül a legény.

- Isten akarata nélkül még a fa levele sem rezzen. – ismétli türelmesen a szerzetes.

- A felület kezelését színelőpengével, téglaliszttel, faszénnel végzem, ezután következik egy viaszos utókezelés. Rárajzolom a tömör fára a mintát, és a kivésett részbe teszem a mozaikszerűen összeillesztett több színű fadarabokat. De én már haladok a divattal és csontberakást, kagylót, csigákból nyert gyöngyházat, teknőcberakást is készítek.– majd hirtelen egy kérdéssel folytatja - Régóta van úton atyám? – a jezsuita elcsodálkozik a téma váltáson.

- Ungvárról jövök, hol a rendház elöljárói tisztségét töltöm be. Bátyám hívására érkezem Pozsonyba. Okát nem árulta el, titokzatos kérése csak az volt, hogy böjtelő hó első napján már a házában legyek. – válaszol a szerzetes a kíváncsi asztalosnak.

- Igaz atyám, hogy Nagyszombaton, a jezsuita egyetemen nyomdát alapítanak?- kérdez tovább csillogó szemmel a fiatal.

- Nocsak, nocsak! Más is érdekel, nem csak a bútorkészítés?- mosolyodik el a szakállas férfi. – Igaz a szó! Komoly előkészületek történnek ott. Ebben az évben már nyomtatunk is. Így még szélesebb körben művelődhet a magyar. Nemsokára Lázár deák Magyarország térképe is sokszorosítva lesz. Az intarzia készítés szakkönyvét is kinyomtathatod majd nálunk! - mondja egyre jobb kedvvel a szerzetes, miközben a fiú az ablak sötét függönyét félrehúzza és kinéz. Vidáman süt be a kocsiba a gyenge, téli napocska.

- Mindjárt megérkezem. – suttogja bánatosan az inas.

- Ezt jegyezd meg fiam! Uomo universale! – mondja oktató hangon a szerzetes.

- Nem értem én a latint kérem. Megmondaná az értelmét ennek a mondatnak? Ha szabad kérnem! - kérleli szerényen a jezsuitát.

- Nem latin ez, taljánok nyelvén értendő. A mai, széles látókörű, művelt embert hívják így. Jó korba születtél fiam. Minden még előtted van! Látom a lelkesedésed hatalmas, hogy elsajátíts új dolgokat, megismerj tudományt, élvezd a művészetet. – sorolja lelkesen a fiú felé hajolva.

- Köszönöm ezeket a szavakat atyám, sajnálom, hogy nemsokára ki kell szállnom. A bútorkészítő mester, kivel évek óta levelezek, a város első házában lakik. A lombfűrészem meghódítja majd a világot! – kiált fel a legény, és a lába alatt lévő csomagot előveszi, a térdén tartva óvatosan szétbontja. Előtűnik egy félkör alakú fűrész, a finomra kovácsolt éles acélfogak ígéretesen sorakoznak a fakeretben. Mihály büszkén mutatja a szerszámát a jezsuita felé. - Hát ez az! A lombfűrész, atyám!- A lovaskocsi lassítani kezd, a legény megragadja a csomagját, fejébe nyomja széles karimájú kalapját, kitárja a lassuló kocsi ajtaját. A februári friss levegő beszökik az utastérbe, pirosra csípi az utazók arcát.

- Isten áldjon Lombfűrészes Mihály! - búcsúzik mosolyogva a szerzetes.

- Uomo universale!- válaszol széles vigyorral az arcán a legény, és könnyedén kiugrik a kocsiból Az elővárosi házak kéményeiből szürkés füstcsíkok egyenesen a kék ég felé szállnak. Az ajtó becsapódik, a függöny visszahull az ablak elé, félhomály és csend telepszik a kocsiba. Nagyot csattan az ostor és a lovak újra vágtáznak az ébredező város felé, a kocsiban sorakoznak a megválaszolatlan kérdések.

- Mi a csudáért rendelt engem Pozsonyba most? Politika? Hit? Háború? Békés szerzetesi életemet e világi forgataggal fel nem cserélem!- mormogja mérgesen a jezsuita, miközben megállás nélkül robognak az érseki palota felé.

A lakószoba konyha felőli sarkában agyagból, tál alakú, zöld színű csempékből rakott kemence mellett a padkán nagy halom ruhacsomó kezd mocorogni, a földön üres boros flaska hever. Faragott pad, polc, láda és egy kopott faasztal, a szoba összes berendezése. A padkáról felemelkedik egy torzonborz alak, nagyot nyújtózkodik, nehézkesen feláll, és öltözködni kezd. Egyenes szabású, bő ujjas vászoning és széles szárú gatya van a férfin, ingére gombos dolmányt vesz, majd a derekára övet húz. Prémszegélyű süvege a földön, a flaska mellett hever, lehajol érte. Vastag, fekete kendővel a vállán megáll egy bő szoknyás idős asszony a szobát és a konyhát elválasztó nyitott ajtóban.

- Milyen gyorsan elkészült kend! Hát enni akar-e?– kérdezi az ajtóban álló házvezető féle asszony. - Van frissen fejt tej, főtt húsgombóc. - sorolja az étkeket, kedvet deríteni a vendégnek.

- Kedves szóval marasztal néném asszony. De a hír, melyet hoztam a gazdának, nem érdemel ekkora szíveslátást. Katonaember lévén jól tűröm a szükséget, ez a kényelmes éjszakai szállás már maga volt a földi paradicsom. Háborúban születtem, kérés nélkül nőttem bele ebbe a kemény életbe. Itt Pozsonyban, a hírek szerint kezdhetek valamit magammal. Haza már nem megyek, nem kell nekem a szabad paraszti élet. Családom a temetőben, nekem is már ott lenne a helyem. - kesereg a fiú.

- Jaj, ne mondjon ilyeneket! Fiatal maga még a temetéshez! Itt Pozsonyban új életet kezdhet. Sok a takaros lány! Nézzen csak jól körül! Az ilyen legény hamar elkel, erdélyi székely határőrként sok privilégiuma van! – kacsint huncutul a vendégre a házvezetőnő. Határozott léptek zaja közeledik és ősz, hosszú hajú férfi lép be az ajtón.

- Látom, felébredtél fiam. Nevezhetlek így? – kérdezi a gazda és a ráncok tovább mélyülnek az arcán, majd megragadja a legény kezét és kérdésekkel ostromolja.

- Tényleg nem szenvedett? Édesanyját hívta-e? Pap feladta-e az utolsó kenetet? Kezét fogtad-e? Átkozott törököt ölt-e? Hol van nyughelye? – csuklik el a hangja az öregnek.

- Ahogy mondtam tegnap este jó gazduram, török, német között rendet vágott, mellette voltam végig, mosolyogva üzent az otthoniaknak, pap csukta le a szemét, s fiatal akácerdő csitítja lelkét éjjel-nappal. - sorolja a vendég, majd kis szünet után folytatja - s mit emlékezetül küldött, a tarsolyt, rendben elhoztam. – Az asszony a férfiak háta mögött, az ajtófélfába kapaszkodva hangosan sírni kezd.

- Hol az Isten, mikor ifjakat ragad el a halál? - kiált fel vádló hangon a zokogó nő. Az öreg feleszmél a hangra, leakasztja a kézzel varrott, kopott, kormos bőrtarsolyt az övéről és a faasztal fiókjába teszi.

- Nyughasson már! Ne ríjon! Miklósom se szerette, ha körülötte sírnak- rínak az asszonyok. Együnk valamit, aztán Gergelynek menni kell tovább. - szól rekedtes, parancsoló hangon a gazda. A konyhában ínycsiklandozó illatok keringenek, a vaslábasban fedő alatt gőzölögve régóta készül az étel. A férfiak letelepednek, miközben az asszony tálakat, kupákat, friss kenyeret tesz az asztalra.

- Vége a háborúnak! A linzi üzenet messzire hallatszik! Mi a terved fiam? – kérdezi atyai hangon az öreg, miközben a gőzölgő, sűrű levesből szed a tányérokba.

- A háború során sok mindent láttam, hallottam. A török, a császár dúlta, rabolta hazámat. A sebesült és a halott látványához hozzá szoktam, de a békésen kertészkedő asszonyok emlékét nem tudja kitörölni lelkem. Úgy dolgoztak szegények, hogy a dombtetőn vagy a fatetőn meglapuló vigyázó riasztott mindig, nehogy portyázó ellenséges csapat meglepje őket. Tűz közepében vagyunk uram és oltani keveset láttam, de olyat azonban sokat, ki gyújtja. - suttogja fájdalmasan a székely legény, aztán erőteljesebb hangon folytatja. - Az a hír járja, hogy az érsek úr nagy építést rendez a palotában. Embert keres, ki mindenhez ért. Hát megpróbálom én is, nem leszek szégyene apámnak anyámnak. - mondja elszántsággal a legény és nagyot kortyol a kupájából. A kiadós reggeli és közös búslakodás után búcsúzik és elindul Pozsony főutcáján az érseki palota felé.

A lovas, kezében egy térképnek látszó sárgult, szakadozott papírt forgatva áll a város közeli útkereszteződésben. Lova fáradtan, lehajtott fejjel próbál a hideg februári reggelen valami fűfélét lelegelni a szélről. Hosszú út van mögöttük, ez látszik az erősen viseltes csizmán, a szakadozott lópokrócon, és a megkopott patkón. A fiatalember gyors mozdulatokkal összehajtja a térképszerű papírt és határozottan a Pozsonyi vár felé veszi az irányt. Peng a sarkantyú és a lovas eszeveszett módon vágtázni kezd. Az idegen Marcello Malphigi orvosi egyetemet végző olasz fiatalember, aki öreg tanára végakaratát teljesítve érkezett Magyarországra. Joannes Pravoitius professzor évekkel ezelőtt elhunyt, így nem tudta megvalósítani magyarországi útitervét. Lippay György urat akarta meglátogatni, akivel tudományos témában leveleztek évek óta. Egy üveg Aqua Reginae Hungariae eszenciát hozott volna neki ajándékba. Az itáliai professzor a megszállottja volt ennek a gyógyító kivonatnak és végakarata, hogy az érsek úr is kapjon egy üveggel. Marcello a városba érve, egy mészárszék előtt nagy nehezen megfékezi vágtató lovát és magához inti az utcán őgyelgő mészáros inast.

- Salute! Gyorgy Lippay, Gyorgy Lippay doctor, professore! Keresem. - mondja a talján lováról lehajolva – Én keres háza Lippay professore. Dove, dove? Hol? – kérdezi egyre hangosabban, de az utcán álló legény értetlenül vonogatja a vállát. - Dove, hol Lippay professore Pozsony cittá, háza merre, merre? – ismételgeti kérdését kétségbeesetten az olasz.

- Á, tudom már! Lippay Görgy érsek uram! Nem professzor ő, de sok tudomány tudója. - kiált a legény, és a lovas mellé lépve egyenesen előre mutat a város fölé tornyosuló palota felé. - Nehéz eltéveszteni, mindig abba az irányba kell menni. - mutatja már két kézzel is a helyes utat. - E-gy-e-n-e-s-e-n a-r-r-a! - mondja újra és újra tagoltan az idegen felé.

- Te lusta, hosszú üstökű, rövid eszű, kapta bűzű kofa! Te taknyos orrú, tetves fickó! - egyre erősödő ordítás hallatszik a mészárszék belsejéből. - Hova a bánatba kódorogtál már megint? Csontoznod, szeletelned, takarítanod kell! Mindjárt szállítunk a kegyelmes uraméknak, te pedig valahol az utcán sütteted a dagadt hasadat! – záporozik a szidalom a boltból kilépő, véres kötényű, malac orrú hentestől. A legényke ijedten rázkódik össze a kemény szavaktól, majd ügyesen beszalad az ordítozó mellett a boltba, a pofonra lendített kéz utol sem éri.

Az érseki palota kapujában a kereskedők türelmesen álldogálnak míves ládákba rejtett termékeikkel. A parasztok is nyugodtan várnak, friss tojással megrakott kosaruk mellett és a teletömött zsákok tövében borzolt tollú, káráló tyúkok vergődnek a ketrecükben. Egy idősebb, szigorú tekintetű matróna lép ki a palotából, kosárral a kezében, mögötte könnyed léptű, mosolygós lányka, az árusokhoz sietnek.

- Nyitva áll ez a palota mindenki előtt, horribile dictu, mindenféle rendű, rangú, ki tudja honnan jött, kiféle, miféle jövevényelőtt.– zsörtölődik hangosan az érsek úr házvezetőnője friss káposztafejek között válogatva. Katalin asszony biztos kézzel választja ki a legszebbeket, kosárba rakja és int a mögötte várakozó lánykának, aki buzgón megragadja a nehéz terhet. A szőke fruska rákacsint a szitoktól ijedt kereskedőre, és halkan odasúgja.

- Ne vegye komolyan asszonyomat, aranyból van ám a szíve!- hadarja halkan, majd gyorsan kifizeti az árust, és jó hangosan folytatja. - No, itt a fizetség a káposztáért. Menjen jó szívvel kend! - A vidámsággal és a jósággal teli fiatal hang kicseng a marhák bőgése, a tyúkok kárálása és a kocsizörgés hangjai közül. Prémsapkás, ácsorgó fiatalember fordítja kíváncsian tekintetét a szolgálólány felé, a kerek saroktornyú palota, árkádos udvarán. Mint aki álomból ébred, homályos, vágyakozó szemmel néz a faajtó mögött eltűnő, cserfes szőkeség után. Hirtelen mellé ér egy vágtató lovas, ő pedig ösztönösen a kantár felé kap és megállítja.

- Grazie, signore, salute grazie! - kurjant a lovas, és nehézkesen lekászálódik a megfékezett állatról. A két férfi tanácstalanul áll egymás mellett az udvaron, mire Katalin asszony hozzájuk lép.

- Az urak külön- külön vagy akár együtt is, de tüstént mondják meg jövetelük célját nekem, mert rend azért van itt kérem! – szólítja meg őket dühösen. A két megszeppent vándor egymás szavába vágva sorolják, miért is jöttek az érseki palotába. A megenyhült matróna tüstént bevezeti őket a lakóházba. Egy nagy termen haladnak át, az ebédlőbe érnek, ahol a vendégek megcsodálják a pohárszéken közszemlére tett, arany és ezüst, állatalakú edényeket. Katonás rendben sorakoznak a csiszolt üvegpoharak, kupák, tálak, tányérok, fajansz asztali edények, kanalak, villák. A pohárszék közepén a főhelyen korallokkal kirakott sótartó van, egy messziről jött vendég becses ajándéka. A könyvtárszobába lépnek, ahol aranyos takaróval borított heverő, háromlábú szék áll az intarziás könyvszekrények előtt, illetve a hármas sorokban elhelyezett könyvespolcok alatt. Körbe a falakat mintás kárpitok, a kőpadlót pedig vastag szőnyegek borítják. A nyitott tűzhely bőségesen árasztja a meleget a hideg teremben. Itt található az érsek úr herbariuma, teli szárított növényekkel, gombákkal, és az egyik sarokban, félig letakarva egy destilláló készülék áll. A trónszerű, szépen faragott székben a városi jegyző felesége üldögél, ölében kisfia játszik falovacskával, a belépők megzavarják meghitt együttlétüket. Katalin asszony bemutatja az urakat a fiatalasszonynak és a kíváncsi tekintetű kisgyermeknek.

- Széki Gergely, leszerelt katona. – és a prémszegélyű sapkát gyűrögető férfi szerényen előre lép - Köszöntöm tekintetes jegyzőné asszony és csapj ide bátran kis komám!- nyújtja hatalmas tenyerét a legény Jánoska felé.

- Marcello Malphigi uram Olaszhonból, ki orvosnak tanul és a magyar szóval már jól bánik. - folytatja rendíthetetlen nyugalommal Katalin asszony.

- Nehezemre eseni magyar nyelv, de beszelni un poco, kicsiket, nobildonna, bambino koszonom.- és mélyen meghajol az asszony felé.

- Én is köszönöm vagyis köszöntöm! - nevet nagyot Anna asszony a tört magyarság hallatán. Jánoska csípőre tett kézzel a katona elé áll és csillogó szemmel figyeli a férfit.

- Ha nagy leszek, én is harcolok a hazámért. – jelenti ki határozottan és még a lábával is dobbant egyet, ami az asszonyok kacagását váltja ki.

- Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak! Dicsértessék Anna asszony és Jánoska! – szólal meg egy határozott hang a könyvtár félig nyitott, titkos, polcokkal könyvekkel telerakott ajtajában és belép egy idős úr érseki ruhában. A következő pillanatban a másik ajtóban is megáll egy atya. A szemben állók, nagyon hasonlítanak egymásra, még a szakálluk hossza és színe is egyforma. Szemük megtelik könnyel, közelebb lépnek és nagy szeretettel ölelik át egymást.

- Laudetur Jesus Christus!- csendül fel a könyvek között a köszöntés.

- In aeternum! Amen! – zeng a válasz.

- Drága György bátyám! Mélyen tisztelt érsek úr! – suttogja meghatottságtól elcsukló hangon a jezsuita.

- Kedves János öcsém! Megbecsülésem övezze a jezsuita szerzetest. – kiált érces hangon a házigazda. Katalin asszony látva a férfiak egymásra találását, kedves szóval kihívja a gyermeket és az anyját a szobából, majd az érsek úr felé int titokzatosan, aki azonnal visszaint. Mihelyt az ajtó a nők mögött becsukódik, Lippay György esztergomi érsek egy székre telepedve rákezd a beszédre.

- Köszöntöm az urakat is, az italiai Marcello Malphigi orvost, ki öreg barátom Joannes Pravoitius professzor végakaratát teljesíti. - fordul a talján felé az érsek.

- Signore Gyorgy professor, koszonom hívást. Hoztam el ami kell! Gracia minden. - szusszan a mondat végén a vörösödő legény.

- No és Széki Gergely, leszerelt katonát, ki a mai napon szolgálatomba szegődik. – veregeti meg a fiatalember vállát.

- Isten engem úgy segéljen!- kiált fel szívére tett kézzel Gergely.

- Mondd csak György! Mi az a sürgős személyes dolog, mely nem várhatott Zrínyi lakodalma után? –szegezi bátyjának a kérdést az ifjabb Lippay.

- Jól van no, tudom mindannyian kíváncsian várják a mai nap nagy eseményét, kérésemnek okát. Még várok egy hívó szót és indulunk. – titokzatoskodik tovább az érsek.

- Hát akkor várjunk bátyó! Örömmel jutott tudomásomra, hogy Pozsony vármegye rendei ez alkalommal is hívek maradtak törvényes királyukhoz, pedig kentek városa igencsak szorongatott helyzetbe került, mert a svédek Brünn ostroma után egyenesen Pozsony város ellen akartak felvonulni. – a többiek szörnyülködve hümmögve és bólogatva hallgatják a történteket.

- Épp ezt megelőzően, a pozsonyi várban őrzött szent koronát a több biztonságot ígérő Győr város falai közé vitettem. – magyarázza büszkén György.

- Korona vigyazni, nincs korona nincs orszag.- teszi hozzá Marcello úr. A könyvtárszoba ajtaja kinyílik és Jánoska szalad be lélekszakadva, kezében egy rozmaring ágacskával, mögötte az asszonyok jókedvűen beszélgetve érkeznek.

- Nocsak, nocsak! - nevet fel az érsek a fiúcska láttán. - Orvosság az gyermek, nem játék! A rozmaringos bor jó a főfájás ellen, de ha porrá törik, és pirított kenyérre hintik, s azt eszik, vagy mazsolába teszik, s úgy isszák, igen használ az émelygő gyomornak. Továbbá a rozmaringot nádmézzel összetörjük, jó az ájulás ellen, hasonlóképpen a büdös lehelet ellen, egyék minden nap reggel ezen virágban és a gyenge levelében kenyérrel, sóval. Lúghoz keverve, fejet mosni igen kiváló. A fájából pedig hasznos fogvájót csinálni. - sorolja György uram az orvosi tudományt, miközben a társaság csak ámul bámul a sokféle módszer hallatán.

- Beteg pestis levegot, bene, bene jó frissíteni. – teszi hozzá Marcello Malphigi a tudását.

- Ne emlegessük a bajt, mert itt terem! – sóhajt fel sokatmondóan az érsek - No gyere ide Jánoska, hadd nézzelek meg! Hát mesélik-e neked Roland lovag hősi cselekedeteit? Szól-e a történet Nagy Sándorról, az Alpokon átkelő Hannibálról? Tudsz–e már a szívós rómaiakról és Galliát meghódító Ceasarról? - kérdezi őszinte érdeklődéssel a hangjában a tekintetes úr, Jánoska mindenre buzgón bólint. - Látom deákul jól tudó, lángeszű gyermek leszel, mint azok a kis lurkók Mantuában, kik a Casa Gioccosában, a Vidámság Házában tanulnak futást, ugrást, birkózást. Tudja Anna asszony, nagyon szerencsés az a gyermek, ki Vittorino de Feltre oskolájában, a Vidámság Házában deák, hol a derű mellett irodalmi, nyelvi tanulmányokon túl helyet kap a történelem, a matematika, a zene és a képzőművészet is. – sorolja az érsek úr, miközben nagy szeretettel simogatja a csillogó szemű gyermek fejét.

- György uram, eljött az idő. – szakítja félbe gazdája mondatát Katalin asszony.

- Nem untatom tovább a társaságot, menjünk hát elébe a dolgoknak!- és Jánoskát kézen fogva elindul kifelé a szobából. A nagy, földszinti teremből nyíló hátsó ajtón át kilépnek a téli álomba merült kertbe. Íme a híres érseki kert, virágtáblás, amiben dísz- és haszonnövények keveréke található. Nyírott sövényből készült lugas és kapu alatt sétál át a társaság. Az út mentén hanyagul odavetett kerti szerszám Lippay úr rosszallását váltja ki. A fiatalabb Lippay, hogy elterelje bátyja figyelmét, mesélni kezd.

- Mikor Rákóczi György uraméknál jártam vendégségben, felesége Lorántffy Zsuzsanna asszony végig mutatta nekem a kertjüket. Igényes kertjük van, két részből áll, a filagória…..

- Lugas, mondom lugas az! – vág hirtelen öccse szavába a házigazda.

- Lugas, ha te mondod bátyó! A lugas két részben áll, az alsó részen vagyon egy paraszt fészer. A felső részen vagyon egy halas tócska, körülötte kis virágos kertecske, kiben vagyon hat tábla virágok. A ház ablakai alatt csodálatos rózsafák. Szóval Zsuzsanna asszonynak új életet ad, erőt nyújt, bút, bánatot kerget ebben a keserves világban! – fejezi be a történetet a jezsuita.

- A rendes, csinos kertnek építéséhez három dolog kévántatik, Tehetség, Akarat, Tudomány. - sorolja lelkesen György úr.

- Isten akarata nélkül még a fa levele sem rezzen. - mondja az ifjabb Lippay. Az érsek úr Jánoska kezét fogja, Anna és Katalin asszony egymást karolva mögöttük, a két fiatalember hátul jön. A kert déli oldalán egy frissen épült, hosszúkás formájú házba lépnek. Nagy ablak felületű, hosszú, napos folyosóra érnek, mely tele van rakva vedrekben növekvő, ismeretlen, fényes, haragos zöld levelű fákkal. Az érsek a kis csapatot végigvezeti a folyosón és az utolsó vedernél szótlanul megáll. Óvatosan széthúzza a derékig érő lombkoronát és előtűnik egy mélytűzű, húsos, rongyos szirmú, napsárga porzókkal teli, dagadt bibés csodálatos virág. Körülötte a zárt vagy félig kinyílt ígéretes bimbókat beragyogja a télivégi napocska. A csodálatos látványtól meghatottan álldogálnak és a zöld levelek között a mélypíros szirmú virág, mint tűz, felforrósítja a folyosó levegőjét. Anna kíváncsiságból közelebb hajol, és csodálatos virágillatot érez

- Ez az ismeretlen virág gyönyörű és az illata is pompás! – kiált fel elragadtatva a fiatalasszony.

- Bemutatom a Narancsvirágot, Citrus aurantium vagy neránci. Mert ne légyen az magyar nemzet olyan, mint a tormába esett féreg, hogy csak a káposztás, répás, hagymás kertekben elégedjék kedve, hanem mutassa meg ebben is Magyarországnak tisztes nemességét, az ő zsíros földjének böcsös erejét! – mondja elégedetten György az álmélkodó társaságnak.

- Hát megcsináltad! Sikerült! Az Úr 1646 évének böjtelő havában! – és János büszkén tekint bátyjára. A többiek meghatódottan figyelik az eseményeket. Hosszú, keserves, fáradságos munka eredménye ez a mai virágnyílás pillanata. György úr, mint gyermekeket, óvja ezeket a ritka növényeket.

- Anna asszony, kérem, hogy Zrínyi uramék lakodalmára vigyen magával egy díszesen elkészített csokrot ebből a pompázatos narancsvirágból.- jelenti ki határozottan az érsek úr.

- Köszönöm a megtiszteltetést, hogy ennek a csodának lehetek a küldönce. - szól meghatódottan Anna.

- Na látod Gergely fiam, hát nekik építünk házat. Tágas narancsházat, a déli kertben. Hatalmas üvegablakokon fog beáradni az éltető napsugár! Lesz itt még szökőkút is! – tárja szét karját a tudós.

- Rendelkezzék velem jóuram! – kurjant jókedvűen a legény.

- Az Aqua Reginae Hungariae esszenciához itt van az új illataroma! – lép az érsek a taljánhoz és megveregeti a vállát.

- Primo, primo! Mutatom uveg! Ez lenni futuro benissimo medicina signore! - nyújtja készségesen a finoman csiszolt üveget Lippay Görgy felé, aki áhítattal veszi kezébe a híres kivonatot tartalmazó üveget, a fény felé tartja és hosszan, némán tanulmányozza.

- Királynőm, egy kis Narancsvirággal megbolondítalak majd én. No, János öcsém, sok lesz a dolog most itt nálam. Van-e kedved maradni és tanítványodul fogadni ezeket a kis fácskákat? Tervezek írni egy könyvet erről a kertről, és a mezőgazdasági munkákról a hónapok rendjében. El kell a segítség! Maradsz-e? – kérdezi öccsét fürkészve és kezét nyújtja felé.

- Isten akarata nélkül még a fa levele sem rezzen! – kiáltjavidáman a jezsuita és belecsap bátyja tenyerébe. A pozsonyi kertben megrezdülnek a kopasz fák ágai, remeg a fagyott fű a földön és a frissen felásott virágágyasban egy apró lábnyom látszik. Zephyrus, az enyhe nyugati szél, hívás nélkül, borzolva szalad végig Flórát keresve a kert alvó fái között, ígéretes, meleg tavaszt hozva.