Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság.

A király udvarában, ahol az óra sem így ketyegett, hanem visszafelé, szóval ott az idő háta mögött, élt egy ember. Sosemvolt volt a neve.

Ez a Sosemvolt nem csinált mást, csak írt, és írt, megállás nélkül.

Írt, mikor felébredt, írt evés közben, még álmában is egyfolytában csak körmölt.
Néha ugyan kilépett háza kicsiny kapuján, hogy történeteivel szórakoztassa az udvart, s nem utolsósorban magát a királyt, de mindig vitt magával egy papirost és egy ceruzát, hiszen egy idő után krónikus elvonási tünetei jelentkeztek. Csak az segített, ha nyomban elrágcsált egy ceruzát, vagy papírra vetett néhány sort.

Így aztán mindig tartott mindkettőből a zsebében.

Furcsa ember volt ez a Sosemvolt.
Réges régen mikor megszületett, nem értették, hogy lubickolhat ilyen vígan a tintakék magzatvízben.
Még beszélni sem tudott, mikor egyszer a kezébe fogott egy ceruzát, és egy kevés ákombákom után ráérzett a betűk ízére.

Tudta ő, hogy nem szabad, de nem tehetett ellene semmit sem. Ott ugyanis, ahonnan származott, tilos volt megörökíteni a szavakat. Hittek a babonáknak, s úgy gondolták a leírt történetek egytől egyig valóra válnak, s rontást hoznak rájuk.

Így a ceruzát csak csendélet és portré rajzolására használhatták az alattvalók.

Sosemvolt azonban tudta, hogy az élete függ az írástól, így csupán egy dolgot tehetett: titokban írt.

Egyszer, egy szép napon, mikor a király unatkozott, s hívatta, hogy járuljon a színe elé, megtörtént a tragédia.

Sosemvolt hirtelen rosszul lett, de már a ceruzarágcsálás sem segített rajta. A palotában összeesett, és mikor a trónteremben magához tért, nem látott mást maga körül, csak döbbent tekinteteket.

Pillantása kezére vándorolt, melyben ott volt a ceruza, és a telis tele rótt papír.

A király rögtön orvosért küldött, bár sejtette, hogy nagyobb a baj annál, amit holmi cseppekkel vagy vakcinákkal kezelni lehetne.

Jött is az orvos hamar, megvizsgálta Sosemvoltot, megütögette a hátát, belehallgatott szívverésébe, és kérte, nyissa nagyra a száját. Aztán összevonta sűrű, bozontos szemöldökét, jelentőségteljesen följebb tolta orrán a szemüvegét, és így szólt:

- Rossz hírt kell közölnöm. Ez a fiatalember súlyos és krónikus grafomániában szenved. A tudomány mai állása szerint ez a betegség gyógyíthatatlan. Sajnálom, de nem tehetünk semmit.

Az udvarban gyorsan terjedt a hír.

Sosemvolt nem mehetett többé emberek közé, nehogy bárkire is átragassza a falánk kórt. Bezárták a szobájába, ki sem tehette a lábát a négy fal közül.

Még a családjával sem találkozhatott.
Az a rémhír terjedt el ugyanis, hogy aki ránéz, elkapja a betegséget, sőt egy olyan történet is napvilágot látott, hogy az első leírott mondatba bele lehet halni.

Az orvosok azt tanácsolták apjának, amputálják mindkét kezét, az megállíthatja a továbbterjedést. De maguk sem hittek benne igazán.
Végül a bölcs király, aki igencsak kedvelte Sosemvoltot, más megoldást talált. A közeli erdő közepén magányosan állt egy öreg sufni, melyet már hosszú ideje nem használtak semmire. A szégyentől nem látó család odamenekítette sosemvoltnak tekintett fiát a kegyelmes király nagylelkű adományával, az udvar összes papírjával és ceruzájával.

Gondolták, ha ezek elfogynak, kiszáll majd belőle nyomban a lélek, s nyugalomra lel végleg.

Sosemvolt sosem olvasta vissza, amit papírra vetett, csak kupacokba rendezte szépen, s mikor nem aludt éppen, csak írt és írt megállás nélkül, fogalma sem volt róla mit, csak rótta a sorokat fáradhatatlanul.
Egy szép napon aztán elfogyott a papír, úgyhogy mit tudott mást csinálni, a falakat használta tovább.
Végül az utolsó ceruzája is tövig kopott, s érezte, ahogy lelke a mennybe száll.

Ott aztán a kapuban találkozott egy vén, szakállas öregúrral, akitől megkérdezte:

- Most, hogy újra beszélhetek, érdekelne, vajon miért áldoztam fel az életemet arra, hogy csak írjak és írjak, megállás nélkül, tudván hogy úgysem fogja soha senki elolvasni?

Az öregúr elmosolyodott.

- Már vártam a kérdésed, fiam. - mondta, majd intett Sosemvoltnak, hogy jöjjön közelebb.

Kezébe vett egy tiszta, átlátszó buborékot, melyben felsejlett a király fényűző palotája. A palotában szomorú arcok gyűltek a baldachinos kiságy fölé, melyben egy gyermek sírt szívszaggatóan. Csak akkor hagyta abba, ha mesélni kezdtek neki. Sosemvolt szeme könnybe lábadt.

- A királynak nemrég kislánya született. Tudod, őt is betegnek tartják. Halálosan betegnek. Az a sorsa, hogy életét az olvasásnak szentelje, de sehol egy könyv, sehol egy írás. Legalábbis ők még ezt hiszik. - Tette hozzá jelentőségteljesen.

Sosemvolt ekkor megértette küldetése lényegét.

Boldogan elmosolyodott, és könnyű szívvel lépett át az örökkévalóság kapuján.

A király pedig, miután hűséges szolgálói megtalálták Sosemvolt gyönyörű történeteit, odaadta a lányának az összes kéziratot, s az nyomban meg is gyógyult tőlük.

Ettől a naptól kezdve a birodalomban újra bevezették az írás oktatását, így az elkövetkezendő nemzedékek csak úgy emlegetik eme időszakot, mint az irodalom újjászületésének és felvirágzásának korát.

-VÉGE-