Ott találtatik

Régen, midőn még a Nap egy nyugodtabb világra sütött le, mikor én még igen kicsiny voltam, hallottam nagyapámtól egy történetet. Egy régi történetet, amit ő történelemnek hívott, s ami az idő malomkerekének könyörtelen forgása alatt legendává, mítosszá örlődött.
A valót elmondva, nékem sem könnyű ily távlatból visszaemlékeznem ama mesére, de megpróbálom, nagyapám és azok tiszteletére, akikről ez a mese szól. Igazán remélem a múzsák éppoly keggyel segítik majd munkám, mint annak idejében a nagy Vergiliust is segítették.

*

Hajdanán, élt Itália földjén egy nemesúr. Távol lakott a várostól családjával és udvarnépével, fenn a sziklamagaslaton épített erős és szép várában, melyet Monteventonak neveztek,úgy hiszem.
Eme nemesurat három fiúval ajándékozta meg a Jóisten, de az anyjukat idejekorán elvette, így az uraság új úrnőt hozott a várba. Teltek az évek, és a három fiúcska derék ifjúvá cseperedett. A legidősebb Szentföldre indult harcolni a pogánnyal, a középső gyermek a papi életet választotta, s Rómába utazott. Apjuk méltán lehetett büszke reájuk. Ám a legkisebb fiú,Gianluca nem volt ily talpraesett, mint bátyjai. Mostohája,Striga, véle bánt a legkeményebben, mert emlékeztette őt a régi úrnőre.
Gianluca végül elhatározta, hogy ő is megkeresi azt, ami boldoggá teszi őt, csak úgy ahogyan testvérei is ráleltek saját útjukra. A legidősebbet az elismerés vágya hajtotta a csatákba, a középsőt pedig a hit hívta Rómába. Gianluca még nem tudta, mi az ami őt boldoggá fogja tenni, de abban bizonyos volt, hogy boldog akar lenni. Így hát egy napon útrakélt Montevento szélfútta várából.
Lóháton indult el a város felé. Három napi utazás után érkezett meg Firenzébe. Alkonyodott már, s szállást is kellett még keresnie. Betévedt egy közeli fogadóba,s a kocsmárossal megállapodott, hogy koszt és kvártély cserébe nála fog dolgozni segédként.Janus, a kocsmáros, eszes ember volt, tudta, hogy Gianluca jóravaló fiatalember, s igencsak jól jár, ha befogadja őt.
A fiú azon estétől fogva segítette Janust a kocsmában, s mindent megtanult, amit egy jó fogadósnak illenék tudni.Teltek a hetek, s az ifjú úgy hitte megtalálta a boldogságot. Van étele, mestersége, van hol álomra hajtania a fejét, s Stella lovának is jut hely Janus istállójában.
Ám egy nap gazdag uraság érkezett a fogadóba. A kocsmáros szívélyes fogadtatással üdvözölte a vendéget, s Gianlucát bízta meg, hogy gondoskodjon róla, hogy a nemes mindent megkapjon, amit szeretne. Még őrséget is kellett állnia a szobája előtt, mikor amaz a városban töltötte idejét. Janus ezt azzal magyarázta, hogy a vendég igen nagyrabecsült, híres ember messziföldről. Gianluca úgy tett, ahogy azt megparancsolták neki, s éppen őrt állt az úr szobája előtt, mikor zajt hallott. Belépett a szobába, s látta ám, hogy a nemesurat kirabolták.
Másnap Janus őt okolta a történtekért, bár Gianluca tudta, hogy a rablást éppen munkaadója követte el. Hiába az eddigi hű szolgálat és becsület, az ifjúnak menekülnie kellett.
Stellával újból nekivágott az útnak a boldogság felé. Sokáig vándorolt, míg végül Velencébe ért. A híres, vízre épült városba.
Monteventoban sokat hallott róla, de sosem sejtette, hogy valójában ilyen gyönyörű lehet. A velencei polgárok furcsa emberek voltak, nem olyanok, mint régi otthonában. Az ifjú úgy gondolta, tán eme nagyszerű helyen rátalál a boldogságra, s élete nem hiábavaló, mint ahogy azt Striga mondta.
Gondolásnak állt, s minden nap végigjárta Velencét, ami egyre inkább szívéhez nőtt, de nem érezte magát mégsem boldognak. Gondolájában sok szerelmes utazgatott,akiket Gianluca irigy szemmel nézett. Már tudta mi az, ami hiányzik az életéből. Tudta, végül mi tehetné boldoggá. Ha elnyeri egy hölgy szerelmét, tán rátalál útjára. Ha megtalálná a kisasszonyt, akihez méltó az ő szíve.
Nem vesztegette tovább az idejét. Lóra ült ismét, hogy rátaláljon szíve hölgyére.Útja során mellészegődött egy sólyom is, aki hűen követte a fiút. Gianluca megszerette a madarat, akit Ucellonak nevezett el.
Már egy hete úton volt, mikor egy hatalmas erdő szélére ért, s nem tudta merre menjen tovább. Ucello hirtelen nekiiramodott és elrepült. Gianluca nem tudta mire vélni ezt, hiszen madara még sosem hagyta őt cserben.Követte hát a sólymot, napokon keresztül, míg egy elhagyatottnak tűnő várhoz ért. A kastélyt benőtte már sokféle vadnövény, s csak a legmagasabb tornya látszott ki.
A madár leszállt a torony tetejére, s nem repült tovább. Gianluca elővette kardját, hogy utat vágjon magának a vár udvarába. Úgy hitte szép lehetett ez a hely, amíg élt itt valaki.
Alighogy sikerült belépnie az udvarba egy hatalmas sárkány támadt reá. Gianluca felemelte nagy kardját és a sárkánynak rontott. Szörnyű csatározás volt ez, amilyet még ember nem látott soha, s azóta sem, de az ifjú került ki győztesen. Kardjával keresztüldöfte a sárkány szívét.
A szörny holtan rogyott össze,s abban a pillanatban a sok vadnövény eltűnt, utat engedve a sárkányölő hősnek fel a várba.
Gianluca elindult, s látta, hogy egy szépségesen szép királyleány jön felé a toronyból. Amint meglátta a leányt, már tudta, miért vezetett ide az útja.
Bella,a hölgy elárulta, hogy Striga, a gonosz boszorkány zárta ide, hogy soha ne találhasson rá a boldogságra, hiszen nincs olyan vitéz, aki ki merné szabadítani őt ebből a szörnyű börtönből. Viszont most, hogy az ifjú megtörte a gonosz Striga átkát, már szabadon elmehet.
Így történt, hogy Gianluca és a szépséges Bella megint útnak indult de már nem az ismeretlenbe vágtatva, hanem Montevento vára felé. Hazaérve a vár ura nagy örvendezéssel fogadta visszatért fiát, s annak gyönyörű párját.
Striga, a mostoha is megkapta méltó büntetését. Mikor Gianluca megtörte az átkot, legyőzvén a sárkányt, Striga belehalt a szégyenbe. Ő sosem gondolta volna, hogy létezik ily bátorság kerek e világon.
Nem vesztegették az időt a fiatalok, s örök esküt tettek egymásnak szerelmükről.
Gianluca apja után örökölte Montevento szélfútta várát, s a hosszú út végén, otthon talált rá a boldogságra.

*

Megtiszteltetés ez nékem, hogy ezen történet lejegyzése az én tollam nyomán maradhat fenn. Hálát adok jó öreg nagyapámnak, hogy elmesélte nékem, milyen bátor emberek éltek hajdanán. Bár félvén, de nekiláttak a soha véget nem érő útnak, aminek egyszer csak ugyan véget kell érnie. Szörnyű harcok árán találtatik meg a boldogság.
Sajnos bé kell fejeznem az írást, mert már igencsak későre jár, s előttem is hosszú út áll.

S. L. tollából, az
Úr 1594. esztendejében