- Hol voltál? – tette föl a sötétben Beatrix a kérdést.

- Csak a szokásos, dolgoztam… - adta meg a választ a szokásos kérdésre Matthias.

Beatrix felült az ágyban, átölelt egy párnát és úgy nézett szembe Matthiasszal. Haja kuszán lógott a szemeibe, amik karikásak voltak a virrasztástól. Nem tudta már mióta megy ez így.

Matthias lerúgta a cipőjét, kimerülten dőlt be az ágyba, lecsukta a szemeit, és hamar elaludt. Ezeken az éjszakákon Beatrix visszahanyatlott mellé, és álmatlanul hánykolódott a takaró alatt arcát a párnába fúrva.

Gondolkozott. Sokszor és sokat, de nem mert Matthias elé állni. Tudta, hogy azért dolgozik, hogy nekik jobb legyen, de valami változott. Éjszakánként hideg ágyba feküdt le, reggel csak Matthias hűlt helyét találta maga mellett. A kapcsolatuk kihűlt, az otthon is kihűlt, talán már csak a megszokás tartott össze mindent. Talán ő hozta a hidegséget, talán jött magától. De nem, ez most nem számított. Így teltek el napok, hetek, hónapok… Mindig csak a kérdés, és a semmitmondó válasz: Dolgoztam.

Semmis, hideg téli hónapok után egy éjjel Beatrix ismét virrasztott. Hallotta a zár kattanását, majd a hallon átvágó csöndes lépteket. Mathias körvonalai épphogy csak látszottak a holdfényben, mikor belépett az ajtón.

- Hol voltál?

- Dolgoztam.

- Miért?

- Hogyhogy miért? – Matthias megütközve nézett Beatrix irányába. – Hogy nekünk jobb legyen.

Beatrix fölült, átölelte a párnáját, hátrasöpörte a haját a szeméből. Fölkattintotta a lámpát az éjjeli szekrényen, belefájdult a szeme a hirtelen jött világosságba. Sosem tett még ilyet, bármi történt is, a sötét mindig rejteket adott a problémák elől mindkettejüknek. Nem, most szüksége van a fényre.

- Matthias, mondd, mikor lesz nekünk jobb?

- Talán… egyszer.

- Oh igen, egyszer biztosan. Majd valamikor a föld alatt és egyszersmind fönn az égben.

- Drágám, azért dolgozok, hogy ne így legyen! Hogy legyen egy szép nagy házunk és…

- Nem, Matthias, nem veszed észre, hogy az egész csak megszokás! Nekem a házunk tökéletes így, ahogy van! De hiába, ha az élet elrohan mellettünk… Semmit sem csinálunk. Matthias, értsd meg, én nem csak a Mennyországban akarok Élni! Én élvezni akarom az élet minden percét, amíg még lehet!

- De lenne egy csodálatos házunk, és lehetnének gyerekeink…

- Nem akarok egy hatalmas ház rideg úrnője lenni, ha még egy kis házban sem tudjuk megtartani az otthon melegét.

Matthias lehajtotta a fejét, és kezébe temette arcát. Mindig arra törekedett, hogy tökéletes, békés életet teremtsen, és otthont. Talán túlzásba vitte. Nem, valahogy nem találták az összhangot, talán nem is volt mit megtalálni, nem tudta. Képtelen volt azt mondani, hogy nincs semmi baj. Tisztában volt vele, hogy van igazság abban, amit az előtte ülő kócos, kimerült nő mondott. Talán csak megszokás.

Beatrix arrébb gyűrte a takarót, majd fölállt, bement a fürdőszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül akart lenni. Odalépett a tükörhöz, és szembenézett azzal a sötét hajú, barna szemű, fiatal nővel, aki már talán nem is ő volt. Mi változott? A csap fölé hajolva merengett, tekintetét a tükörkép tekintetébe fúrta. Bárcsak a gondokkal is így szembe tudna nézni…

Visszament az apró hálószobába, az ablakokon pompás anyagok lógtak a régi, elnyűtt függönyök helyett. Hát igen. Matthias keményen dolgozott, hogy szép házuk legyen, és egyszer ő, Beatrix úgy érezhesse magát, mint egy királynő. De a fényűzés nem adta meg neki a békét, amire mindig is vágyott. Hiányzott neki a kopott, kockás sötétítő, amely annyi boldog emléket hordott magában. Hiába, talán Matthiasnak más célja volt, mást jelentett neki az a tökéletes élet, amit el akart érni.

Matthias háton feküdt az ágyon, arcát elfordította, így Beatrix nem láthatta, hogy alszik-e. Nem is akarta tudni, valószínűleg ő is nyugtató magányra vágyott a gondolataival.

Beatrix csöndesen felöltözött, nem próbálta sem visszatartani, sem letörölni a könnyeit. Végigment a hallon, ami szintén sokat változott. De milyen áron? Az ósdi zár nagyot kattant, kettőt. Beatrix elment.

Arcába vágott az éjszakai, hűvös levegő, úgy rótta az olasz kisváros utcáit. Céltalanul bolyongott a gondolataiba temetkezve.

Sajnálta, hogy egyiküknek sem sikerült az, amiért az elején még együtt küzdöttek. De rá kellett jönnie, hogy az idők során megismerte Matthiast, és talán nem azt az embert találta meg benne, akit keresett. Oh, boldog tudatlanság, amikor nem tudja még, kivel áll szemben. Persze a tudás még nagyobb boldogságot jelenthet neki, ha bebizonyítja, hogy megtalálta azt, akinek ugyanaz a tökéletes. Csak újabb gondok, problémák, kihívások… Mindig. De ő élni akar. Talán nem kellene félnie a változásoktól, talán engednie kellene nekik, és nyitottnak lennie mindenre.

Talált egy leharcolt, viharverte, régi padot, leült rá, összehúzta a kabátját, és dúdolgatni kezdett. Az édesanyja mindig ezt énekelte neki, ha valamiért sírt.

„Nincs békém, s nem szitok háborúságot,
félek, s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell, s ölelném a világot.”

Nem, neki sincs békéje, de nem háborog. Csak most értette meg igazán, mit jelent ez a kis dalocska. Lassan kezdett megérni benne az elhatározás. A változás nem negatív dolog, csak ha olyan változás, amire nem vágyott. Ő élni akar, de jéghideg otthonban nem találja önmagát. Alakítania kell az életét, de nem olyan változtatásokkal amilyeneket Mathias keres. Ez az ő, saját döntése, és törekvése arra, hogy megtalálja azt, amire azt mondhassa: tökéletes. És ne csak a Mennyországban, hanem még a földi létben élhessen.

Pirkadt, az első napsugarak felmelegítették, ahogy haloványan előbukkantak a horizont mögül. Új reményt adtak, mert minden sötétségből van kiút.

Homlokát tenyerébe támasztotta, nyakán érezte a meleg napsugarak simogatását, úgy alkotta a hosszú gondolatfonalakat. Összefűzte őket egy hatalmas szövevénnyé. Emlékekből, vágyakból, elképzelésekből, tudásból… önmagából.

Megalkotta gondolatban újra a kockás sötétítőt, ami furcsa ellentét szüleményeként világosságot adott. Szembenéz mindennel, változtat azon, aminek változnia kell.

Új ember lesz. Új fejezetet nyit az életében, s tudta jól – bár sajnálta beismerni – ezt már csak Matthias nélkül teheti meg. Mert „Minek javítani ott, ahol csapnivaló az egész.”?

Fölállt a karcos, törött padról és visszafelé lépkedett. Visszament, hogy mehessen előre. Csak egyszer kattintotta az ósdi zárat, mert tudta, nemsokára úgyis bezárja maga mögött, mint egy régi könyvet, amiből oly sokat tanult. Átvágott a hallon, és megállt a kis szoba korhadt ajtófélfájának támaszkodva.

- Hol voltál? – kérdezte Matthias.

Beatrix megmosolyogta az elé tárult képet, mikor fordult a kocka. Ez már valami új, érthetetlen dolog. Tudta, hogy most áll a lezárás legnagyobb kihívása mellett, a búcsúzás mindig nehéz. Nem akarta megbántani Matthiast, de tudta, meg kell tennie, egy új élet vár rá. Egy Élet.

Kinézett az ablakon, majd vissza Matthias kócos tincsekkel határolt arcára.

- Én nem dolgoztam. – szólt csendesen, majd sarkon fordult, becsukta az ajtót, tudván azt, hogy az ósdi zár már soha többé nem kattan az ő keze alatt.