Történetemet a kora reneszánsz Olaszországban lezajlott események ihlették. A nevek, a városok és a kapcsolatok szereplőim között valósak, a cselekmény viszont képzeletem szüleménye. Egyetlen kitalált személyiség van csak a mesében Bonifác, Francesco történetírója, akinek segítségével figyelemmel kísérhetjük az elbeszélést. Halljuk hát az ő szavait:

„Krisztus után az 1440-es évek táján történhetett az a szörnyűséges eset, melyre mindmáig emlékszem, aminek pokoli kínjait sokáig nem tudtam kitörölni agyamból. Hosszú, reménytelen csatát folytattunk a túlerőben lévő földesurak hada ellen, akik kíméletlenül pusztították seregünket. Vérbosszú táplálta az amúgy is elkeseredett harcot, mint erdőtüzet a szél, és otthon maradt szeretteink sem lehettek biztonságban az értelmetlen gyilkolásban. Családok családok ellen folytattak ősi küzdelmet, melyekben az szembenállók sem tudták mi volt az ellentét valódi oka. Ezt tetézve a régi barátokból is ellenségek váltak, a hit és az érdek gyors változása szerint. Olyan furcsa kor volt ez, ahol csak a hatalomban és a pénzben lehetett bízni. Az ősi igazságos, erkölcsökben tiszta, szerény Istent felváltotta a bankárkirály Isten, vagy, ahogy az akkoriak hívták, Popolo Grosso. Több helyütt meggyengült ugyan a földesurak hatalma, de néhol csellel, és kapcsolataikat kihasználva mégis ütőképesek maradtak. Így volt tőlünk, Milánótól nyugatra is, ahol egy átkozott napon egyesített seregével rajtunk ütött Savoya gróf, aki a nevéről kapott feudális földbirtok ura volt. Zsoldos hadseregünket aranyon és a mulatságon kívül semmi sem érdekelte, sorra feladták harcállásainkat, elmenekültek, vagy átálltak ellenségeinkhez, ahol biztosabb nyereség és nagyobb jutalom kecsegtetett. Elkeseredett csaták után egy szövetséges kastélyba szorultunk vissza urammal, Francescoval és 180 hű katonánkkal. Itt adtunk számot életünkről, felkészültünk a gyorsan közelgő halálra, amely hirtelen véget vet majd életünknek és terveinknek.

- Drága barátom, Bonifác! Te mindig hű pártfogóm voltál. Együtt nőttünk fel, és lám, Te bölcs lettél, énbelőlem pedig ami lehetett volna, annak még reményét is elveszi a halál hajnalra.

- Mi lelt, Francesco, sosem szólítottál drága barátomnak!

- Mindig becsültelek, de a hatalom elvette a józan ítélőképességemet, nem a helyes utat jártam – szól Francesco búsan.

- Én más utat jártam, mint Te, a mi családunk tagjai dinasztiák óta történetírókból és filozófusokból állnak. Kiszolgáljuk a nemeseket és ezzel bizony sokat tanulunk, láttam már nem egy grófot, herceget, aki más ember lett hatalmat szerezvén.

- Így történt ez velem is, nem vagyok kivétel, de most, hogy közeleg a halál és minden hatalmamat, vagyonomat, de még a családomat és saját testemet is elveszítem, végre újra kezdek tisztán látni.

- Savoya grófhoz újabb szövetségesek csatlakoztak, hírnökeink szerint reggel mérnek ránk végső, megsemmisítő támadást – foglaltam össze sanyarú helyzetünket

- Hányan lehetnek?-kérdezte lemondóan Francesco.

- Savoya gróf serege magában vagy ezer főt számlál, ehhez csatlakozott Piemont és Monferro ura, véleményem szerint két vagy háromezren lehetnek, míg mi úgy jó kétszázan vagyunk.

- Nincs hát esélyünk. A sors ezt az utat rótta ki, reggelre meghalunk és még a történelem sem fog megemlékezni rólunk, Milánó a Visconzi család kezében marad, mégis hálás vagyok Istennek, kiben oly sokáig nem hittem, felnyitotta szemem életem utolsó napjára. Habár hibáztam, tudom, hol rontottam, és ha újra kezdhetném, máshogy alakítanám életemet - csillant fel a remény uram szemében.

- Nem illik ez a panasz egy nemes szájába, hisz Itália nagyja cserélt volna veled. A magadfajtának tengernyi örömben van része. Hölgyek hada leste kívánságaid, miközben bortól, szőlőtől és lakomától roskadó asztalaid mellet hű barátaid lakmároztak – mondtam, próbára téve Francescot.

- S mondd Bonifác, hol vannak ezek a barátok most, mikor igazán szükségem lenne a segítségre? Vajon segítségemre van bármelyikük? Úgy látszik, ebben a világban csak akkor lehetnek barátaid, ha hatalmas vagy és van lehetőséged bőségesen megjutalmazni azt, aki segít, de ha reménytelenül viaskodsz a halál árnyékában, akkor menekülnek tőled, mint a pestistől.

- Mondd mégis, Francesco, mi az, amit máshogy tennél?

- Drága barátom, mindent másképpen tennék. Követném a Te utadat, és ha lehet, távol tartanám magam az anyagi javaktól. Segíteném és tanítanám az embereket, mert ebben látom a boldogság elérésének lehetőségét. Cselekedeteim hátterében mindig a hatalomvágy és a vagyonszerzés állt. Még feleségemet, Biancát is azért választottam, hogy közelebb kerüljek Milánó vezetéséhez, eltaszítva ezzel egyetlen szerelmemet, Flórát, akiért a lelkemet adtam volna, ha tehetem, de nekem a lelkemnél is fontosabb volt a hatalom.

- Érdekes fintora ez a sorsnak. A ragyogó látszat mögött boldogtalanság áll, míg a rongyos külső derűs belsőt takar? – kérdeztem.

- Így van – mondta Francesco meggyőzően.

- Mindazonáltal én csak hálás lehetek neked, hiszen gyermekkorom óta nagylelkűen támogatsz, és ezzel segíted a tanulásomat, és hogy az ókori tudományokat terjeszthessem az emberek között, amik újabban oly népszerűvé váltak.

- Bizony, valahol úgy látszik belém is szorult egy kis jóság - mondta Francesco, végre mosollyal az arcán.

- Ha nem születtél volna nemesi családba, és nem visz rossz útra a hatalom, akkor talán hűebb híve lennél Platónnak, mint jómagam, és sztoikus nyugalommal néznéd, ahogy emberek orgiákban szítják a pusztításra sarkalló vágy tüzét, mely újabb és újabb hódításra késztet.

- Valószínűleg igazad van Bonifác, a hatalom elveszi az ember józan ítélőképességét, a test átveszi az uralmat a szellem felett, holott ennek fordítva kellene lennie.

- Így lehet ez. Én szerény körülmények között nevelkedtem, kiskoromtól tanulva, lehetőségem nem volt a gazdagságra, és lám, boldogan járom az ókori filozófusok nemes útját. Nem égetett soha a hatalom vágya, nem kapott el a csillapíthatatlan mohóság, melyet hölgyekkel és arannyal csillapítottam volna, de becsültek az emberek mióta élek, ellenségem sosem volt, és akit barátomnak mondok, tudom, hogy számíthatok rá.

- Jó Bonifác mit tettem veled, reggelre véged van neked is, ha nem is a te ellenségeid által, de az enyémek veled is végezni fognak.

Ekkor, a vár falán kívülről, kiáltásokra és csatazajra lettünk figyelmesek. Megfagyott ereinkben a vér, egymásra néztünk, és mindketten tudtuk, hogy most jött el az idő, mikor megvívhatunk becsületünkért életünk utolsó perceiben. Más emberként nézett rám Francesco, mint hónapokkal ezelőtt, átéreztem a tekintetéből sugárzó jóságot és nemességet, s bár rettentően féltem, erőt adott e tekintet, és tudtam, büszkén fogok meghalni mellette a harctéren.

Miközben kifelé igyekeztünk a kastély udvarára, Francesco fivére, Alessandro futott velünk szembe örömkönnyekben úszva, felindultsága miatt alig bírtuk belőle kiszedni, hogy mit látott.

- Alessandro, kivele, mi történik, merről támadnak? Hányan jönnek? Hol erősítsük meg a védelmet? – üvöltötte Francesco, kirázva a szuszt fivéréből.

- Nem támadnak. Őket támadják! Firenze felől oldalba támadták az alvó hadukat, lehetnek vagy ötezren – nyögte ki végül Alessandro

- Hiszen ez csoda, Isten adott még egy esélyt, a Mediciek mellénk álltak. Lóra, fegyverbe mindenki, segítsük hű barátainkat és végezzünk ellenségünkkel! – harsogta eufórikus vággyal telve Francesco.

Kilovagoltunk, és nem telt bele két óra, szétvertük Savoya gróf seregét. Így lett üldözőből áldozat, és aki félelemben tartott minket hetekig, ura volt életünknek és halálunknak, az most a lábaink előtt hevert. Akit lehetett, lekaszaboltunk, erőt adott az ősi vérbosszúk szította gyűlölet. A kegyelmes Isten elborzadva nézte a csatamezőt és talán meg is bánta, hogy mellénk állította a Medicieket az utolsó pillanatban.

Sokan fogságba kerültek Savoya gróf csapatából. Pár héten belül Francesco szövetségeseivel megtörte a földesurak ellenállását, és a Mediciek támogatásával Firenze hercege lett. Újrarendezte a hatalmi viszonyokat, és bőkezűen megjutalmazta szövetségeseit. Nekem is felajánlott egy igen jól jövedelmező hivatalnoki állást a városközpontban, amit kénytelen voltam visszautasítani, mert különben fel kellett volna adnom azt az életmódot, amihez már annyira hozzászoktam.

Milánó mit sem változott. Pompa és fényűzés esszenciája keveredett a levegőben a messzi földről érkezett parfümillattal. Az utcákon hölgyek kacér pillantásai kecsegtették földöntúli boldogsággal a nekik kalapot emelő vitéz daliákat. Kereskedelemből meggazdagodott polgárok nem tudván mit kezdeni felesleges vagyonukkal, habzsolták a gyönyört és hirdették a szépség hatalmát, az ember és az elme mindenhatóságát, ami fényt gyújtott a sötét középkorban és száműzte az élvezeteket fukarul osztogató középkori Istent. A szenvedélyek és a szélsőségek kora volt ez, ahol a szépség még soha nem volt olyan varázslatosan bűbájos és ellenállhatatlan, mint akkor. Mintha mágia lapult volna a tárgyak mögött. Énekszó és dal nem hatott olyan elsöprő elemi erővel fülre, a múzsák kora óta, mint akkor, hipnotizálva minden élőt, aki meghallja azt. Bizony új kor hajnala volt ez, amidőn hatalomra került Milánóban Francesco uram. Gondoltam magamban, így van ez rendjén, nem is lehetne bölcsebb a sors, minthogy vizsgáztatta a herceget mielőtt a város irányításának a jogát a kezébe adta, megmutatta neki múltbeli tévedéseit, így képes lesz bölcsen kormányozni a várost, ahol teret engedhet a polgárok fényűzésének, de meggátolhatja a belső elkorcsosulást.

Örömmel vártam a közelgő mulatságot, amit Milánó városa rendezett a szövetségeseknek köszönetképpen a segítségért. Hivatalosak voltak az ünnepségre a Mediciek és sok más magasrangú hivatalnok, grófok, bárók és gazdag polgárok. Kíváncsi voltam Francesco Milánó hercegeként hogyan fogja bejelenteni a változásokat, mit tervez a még raboskodó földesurakkal, és hogyan szervezi át az irányítást.

Később érkeztem a helyszínre hivatalos teendőim miatt, s miközben a bálterem felé közelítettem, már hallottam Francesco beszédét. Sietősre vettem a lépteimet, nehogy lemaradjak a jelentőségteljes szónoklatról. Félájult részegeken léptem át nagy sietségben, és kiömlött bortócsákban ételdarabok áztak, amikben majdnem hasra estem, de nem foglalkoztam vele, izgatott voltam, csak arra vágytam, hogy uram közelébe érjek, hogy minél többet hallhassak mondanivalójából. A beszéd vége felé léphettem be a terembe, és sikerült is meghallani a jelentőségteljes szavakat:

- Kedves barátaim, nemes Medici család és Milánó ékes polgárai! Legyen elrettentő példa a földesurak és szövetségeseik kivégzése, amely egy új kor hajnalát hirdeti. Ellenségeink vagyonát és földjeit közöttetek fogom szétosztani, köszönetem jeléül, hogy megvédtetek az ádáz hatalmakkal szemben. Többé nincs helye búslakodásnak, Milánó polgárainak jólétet teremtek, amelyet még maga az Isten is meg fog irigyelni.

Először azt hittem, rosszul hallok, de a szavak szép lassan értelmet nyertek elmémben. Várakozásomat nem váltotta valóra e kinyilatkoztatás. Ennyi elég volt a jelentőségteljes beszédből, rájöttem, hogy nem itt van a helyem, azzal sarkon fordultam, s visszasietve szerény hajlékomba, az esti imádság után háborgó gondolataim ellenére aludni próbáltam. Nem hagyott nyugodni az eset. Felidéztem magamban azt az estét Francescoval a kastélyban, mikor mindketten azt hittük, végóránk közeleg. Talán álmodtam, vagy képzelődtem? A bejelentést hallva úgy tűnt, uram mégsem volt ott csak én. A hatalom alapjainak pénzzel való szilárdítása nem helyes, ezt ő maga ismerte el. A földesurak kivégzéséből pedig egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hálás a sorsnak, amiért megmentette őt, és korábbi hibáiból tanulva jó útra tért. Ő miért nem emlékszik beszélgetésünkre és arra, hogy azt mondta, a boldogság nem az élvezetek és az anyagi javak önző hajszolásában rejlik, hanem abban, hogy másoknak segítünk? Vagy talán emlékszik, de nem érdekli már? Hát persze! Hiszen ő maga is azt mondta, hogy a hatalom vette el józan ítélőképességét, tehát mikor újra hatalomra került, akkor ismét elvesztette saját magát. Sanyarú sors, milyen igazságtalan, hogy szegény Francesconak csak egyetlen napra adatott meg, hogy saját maga lehessen!”

Ez volt Bonifác története, amely akár meg is történhetett volna, mert az élet örök körforgás, magas és mély periódusokkal. Nem változik meg minden egyik napról a másikra, de spirálszerűen minden kör megtételével picit emelkedünk, és eljön majd a nap, mikor a lélek olyan fényes lesz, mint a szenvedélyek tüze a reneszánsz Itáliában. Francesco azon az egy napon tanult, és ha csak egy hajszállal is, de jobb ember vált belőle. A sors a halál árnyékában rákényszerítette, hogy átértékelje életét és számot vessen rossz döntéseiről, melyek majdnem a végzetébe kerültek. A legjobbat akkor tehetjük magunkkal és a világgal, ha a szenvedések és mélypontok tanításaira akkor is emlékszünk, ha életünk szárnyal, ezáltal nem fogjuk újra elkövetni azokat a hibákat, amik veszélybe sodorhatnak.