Esti Mese

- Egyszer, régen, élt egy Sonja nevű kislány, gazdag anyukájával és apukájával.

Elkényeztetett lány volt, soha nem érte be azzal, amit kapott, mindig többet és többet akart. Barátai nem voltak, csak játékai. Azokkal játszott naphosszat.

Ablakából néha látta a gyerekeket, sok mosolygó, koszos arcot, és beszélgető szüleiket.

Nem értette, ő miért nem látja a szüleit beszélgetni.

Nem értette, őt miért nem szereti a többi aranyos fiú és lány, akikkel olyan szívesen játszana.

Egy alkalommal fültanúja volt egy lány és szülei beszélgetésének.

- Anyu, veszel nekem egy kis csokoládét? – kérdezte reménykedve kedves, magas hangján, s felnézett szüleire.

Azok letérdeltek elé, hogy fejük egy magasságban legyen, úgy válaszoltak neki:

- Sajnálom, szívem – így az Apa -, most nem lehet.

- Esetleg legközelebb, ha erre járunk – biztosította őt anyukája.

Még látta, ahogy eltűnnek az utca végén, majd átsétált édesanyjához.

- Anyu? – szólította meg.

- Mondd, édesem – Asztala mögött ült, a kezében tartott könyvből fel sem nézett.

- Te tudsz nekem venni csokoládét? - kérdezte, kissé félénken.

- Szeretnél csokoládét? – Immár ránézett lányára.

- Bármikor tudsz nekem adni?

- Amikor csak szeretnéd, szívem – válaszolta.

Igazából Sonja nem kívánta a csokoládét, csak kíváncsi volt, az a kislány odakint miért nem kaphatott édességet. Szüleitől nem akarta megkérdezni. Úgy érezte, ez olyan dolog, amire magától kell rájönnie.

Egyetlen szó nélkül vonult ki édesanyja szobájából.

Egy másik alkalommal azt látta, ahogy egy kisfiú esett el egy kiálló téglában. Felsértette a térdét, és az édesanyja rohant oda hozzá, leguggolt mellé, és az ölébe vette, majd addig nyugtatta, míg abba nem hagyta a sírást.

Erről jutott eszébe az az alkalom, mikor Sonja eltörte a karját. Édesanyja még csak le sem guggolt hozzá.

- Semmi baj, édesem, csak beütötted – mondta, miközben a lánya csak sírt, és panaszkodott az erős fájdalomra.

- Nem, Anya, nem. Eltört. Nézd, eltört. – Hangja újra és újra elcsuklott.

Az Anya szólt a Dadának, hogy a lányt vigye el orvoshoz. Ő maga hazament, és megírta holnapi óráinak a menetét. Mert tanítónő volt egy neves iskolában.

Sonjának jobban fájt a szíve, mint a karja.

- Hogy vagy? – kérdezte tőle másnap édesanyja.

Sonja nem válaszolt. Mérges volt édesanyjára, ezt meg is mondta neki.

A nő szeméből sovány könnycsepp gördült le.

- Sajnálom, kincsem – szabadkozott.

A lány hátat fordított neki, és a szobájába ment.

Mikor belépett, a szokásos látvány fogadta.

Az ajtóval szemben állt a hatalmas, halványrózsaszín ágy, bevetve. A falakon színes lepkék, halvány szekrénysor, és rengeteg, rengeteg játék.

Sonja leroskadt az ágya szélére, és keserves zokogásban tört ki, míg az álom el nem nyomta.

Másnap reggel, nem sokra rá, miután felébredt, a Dadája lépett be vörös, könnyes szemekkel.

Sonja szüleinek halálhírét hozta.

- Sajnálom, kincsem – szólt, magához húzta a lányt, és szorosan ölelte, mintha soha többé nem akarnák egymást elengedni, mintha a másik lenne az egyetlen kapaszkodó, hogy el ne tűnjenek a feneketlen sötétségben. A bánatban.

Sonja hosszú, hosszú percek múlva engedte csak ki karjai közül Nena Dadát.

Az idős hölgy megigazította Sonja fényes, barna haját, mely az arcára tapadt a könnytől.

- Mi lesz velem? – kérdezte egy felnőtt komolyságával, mikor már meg tudott szólalni. – Magához vesz, Nena? Ugye, ugye magához vesz?

- Sajnálom, kincsem, nem tehetem – mondta, és ismét záporozni kezdtek a könnyek szeméből.

Úgy alakult, hogy Sonja nevelőotthonba került, majd rövidtávon nevelőszülőkhöz, akiknek már volt egy fiuk.

Sonja határtalanul boldog volt velük.

Bár tudta, hogy nem az igazi szülei, mégis ugyan úgy szerette őket. Bár nem volt fényűző, kacsalábon forgó kastélya, baldachinos ágya, sok-sok ruhája, és temérdek babája, de volt egy szerető bátyja, és két gondoskodó szülője, akik mindig szakítottak rá időt, bármily elfoglaltak is voltak. Bár nem kapott csokoládét, mikor szerette volna, de kapott helyette egy életig tartó emléket, egy ölelést, egy csókot a homlokára, egy biztató mosolyt.

De nem utolsó sorban, kapott egy lehetőséget, hogy jó ember legyen, hogy olyan legyen, mint nevelőszülei.

Ekkor jött rá arra, amire már annyira várt. Hogy nem az a lényeg egy családban, hogy legyen pénze és befolyása Anyunak és Apunak. Hanem az, hogy legyen szívük, érzéseik, felelősségük.

Sonja ásított, és felállt az ágyról.

- Mára legyen ennyi elég – mondta.

- Anyu, ugye holnap este folytatod a mesét? – kérdezte álmosan Rose, és megdörzsölte szemeit.

- Persze, hogy folytatom szívem – felelte a nő, és cuppanós csókot nyomott fia és lánya arcára. – Jó éjszakát, szeretlek titeket.

- Mi is, Anya – felelték kórusban.

Sonja mosolyogva lépett ki a gyerekek ajtaján, de még hallgatózott kicsit. Tudta, hogy ilyenkor, a mese után a srácok mindig megbeszélik, hogy mit gondolnak.

- Szerinted ezt a Mami csak kitalálta? – kérdezte suttogva Michael.

- Nem tudom – felelte Rose. – Szerintem a Mami a gyerekkorát mesélte el.

Több szó nem esett köztük, így Sonja is elment a szobájába.

Boldog volt, hogy szerető családban nőtt fel, hogy megtanulta értékelni azt, amije van. Szerette volna, ha gyermekei is szerető családban nőnek fel, és ennek érdekében mindent megtett, ami csak erejéből kitelt.

Tudta, hogy nem ronthatja el, mert lánya és fia már most kedves, szerető emberek.

És azok is maradnak, örökké.

Ebben biztos volt.