6. „A férfi kifújta a füstöt. Látványosan, lassan, a fehér körök meglazultak, anyagtalan anyaguk megtöltötte a levegőt kettejük között. A férfi száját mintha a forró nikotin húzta volna ráncos csomóvá. A nő fészkelődött, feszélyezte az a közvetlenség, amellyel a férfi hegyes csizmája a térdével ismerkedett.
- Mit akarsz? – kérdezte végül a nő.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Sejtelmem se volt róla, hogy ki ő.

A nő felhorkant, mintha nem hinné. A férfinek nem tetszett, hogy ilyen pimasz. Hátralökte a széket, a falábak keményet csattantak a kövön. A férfi felegyenesedő teste egyszerre elűzte a füstöt, kitisztította a levegőt. A sárga fényű villanykörte ragyogással keretezte alakját. A férfi nagy léptekkel az ablakhoz ment, és úgy szívta a cigarettát, mintha máshogy nem juthatna lélegzethez.
- A pasit kinyírjuk. Ne is kérd, hogy ne – mondta két levegővétel között.
- Ha tehetnék valamit… – mondta a nő és megmozdult. A férfi már korábban észrevette, hogy a blúza nincs végig begombolva. Tudta, érezte az apró súrlódásokból, hogy ha megfordulna, a selyem lassan utat engedne a tekintetének…
- Most nem tudsz megvesztegetni. Nem segíthetsz, értsd meg. Ez most nagy hiba volt.
- Nagy? Mégis, mekkora hiba? – kérdezte a nő, és a férfinek nem kellett az ablak tükröződő sötétjébe merednie, hogy tudja: a nő most az asztalra teszi az egyik lábát, és a szoknyája alatt nincs semmi, csak hívogató mélységek.

Hegyoldalban voltak. Alattuk messze pulzáltak a város fényei, túl messze, hogy a hozzájuk tartozó hangok behatolhassanak a szobába. A hegyvonulat vékony fehér szegélyt kapott a mögötte elterülő sportcsarnok reflektoraitól. Apró fények között, a sötét üvegen tükröződött a nő, aki minden szenvedély nélkül ajánlkozott, hogy megmentsen egy férfit, aki nem érdemelte meg és akin nem lehetett segíteni. A cigaretta egy utolsót parázslott, aztán a férfi elnyomta. Száz meg száz kicsi folt érlelte ki távolságérzékelését: az ablakszegélytől alig egy hüvelyknyire találta el a falat.
- Hagyd már ezt…
- Édesem – szólalt meg egy hátborzongatóan, hajmeresztően, ideglelősen mély hang, amiről először azt sem tudták, hogy honnan jön. A nő nem kapkodta a fejét, diadalmasan, alulról nézett a férfira.
- Te… - mondta…”

Becsukta a könyvet. A lap alján volt még néhány szó, de nem akarta elolvasni, nem érdekelte, ki mondta ezt a mondatot. Ez a könyv épp elég kegyetlennek és sötétnek tűnt, hogy Virágnak való legyen. Megnézte még egyszer a címlapot: Gerard Elaine Egy könyv valami másról című regényét tartotta a kezében. Már csak Jutkának kell találnia valamit, de az ugyan egy könyvet a kezébe nem vesz. A pénztár felé indult.

Virág csalódottan vette tudomásul, hogy már megint egy könyvet kapott. Jutka izgatottan tépte fel a maga csomagját, ami egy napsárga kötött pulcsit rejtett. Virág a szemét forgatta, aztán visszatért a saját csomagjához. Gerard Elaine: Egy könyv valami másról – állt a borítón. Megfordította, és az utolsó oldalt kezdte olvasni. Mindig így csinálta, és ha az utolsó mondat hármasponttal végződött, vagy (folytatjuk) következett utána, félrerakta a könyvet.

294. Húú-ú-ú. Virág döbbenten bámulta a belső borító megnyugtató ürességét. EZ ERRE VALÓ, jutott eszébe, hogy kicsit lecsendesítse azt a zűrzavart, amit egy ilyen befejezés kelt az emberben. Semmi betű, kotta, concerto profi bokszolók agyára, és honnan tudom egyáltalán, hogy ez egy bokszoló? Húú-ú-ú, ismételte magát gondolatban Virág.
- Tetszik a könyv? – csivitelte a nagynénje. Virág összeszorította a szemét, nehogy elveszítse azt az érzést, ami a gyomrát a gerincének préselte az imént, és bár nem tudta, miről van szó, miféle győzelemről, miféle csatáról, mégis kezdett rájönni, mi köze az emberi idegrendszernek az orgonához.
- Mondj már valamit! – nógatta Sára. – Ugye nem olvastad el a végét?

Virág hadart valamit a kezével, és őrülten lapozgatni kezdett, hogy megtalálja az első olyan pontot, ahonnan már megértheti az egészet. Tudta, hogy nem kell az első lapig visszamennie, mert az írónak is be kell melegednie egy kicsit, sztorizgatni és leírni a környezetet, aztán szoktak csak rájönni, miről is szól a történet, és akkor elkezdenek mesélni.

Valami azonban feltűnt neki. A könyv közbülső lapjai üresek voltak. Csak az oldalszámok voltak benne, az is a belső oldalon, hogy ne legyen könnyű észrevenni őket. 294293292291290289288287286285284283282281280279278.
- Mi az? – kérdezte Sára. – Valami gond van?

Most már a család minden tagja Virágot nézte. Feketében volt, mint mindig, a kezében egy bordó könyv, és az arcán ritkán látott smink: a meglepetés.
- Semmi – felelte Virág. – Nagyon jó. Köszönöm.

Becsukta a könyvet. Nem tudta, miért, de nem akarta másnak megmutatni. Ha kiderül, hogy csak nyomdahibás, majd vihog egyet a család Sára szerencsétlenségén, hiszen csak vele fordulhat elő, hogy véletlenül egy üres könyvet vesz meg. De ha nem véletlen? Végre egy izgalmas ajándék.

Alig várta, hogy vége legyen a vendégségnek. A lányok egyedül maradtak közös szobájukban. Jutka levette és összehajtotta az ajándék pulcsit.
- Mi volt veled? – kérdezte, és lehuppant az ágyra.
- Nézd csak ezt! – mutatta Virág a könyvet, amit még mindig a kezében szorongatott. Az ikertestvére előtt nem lett volna értelme titkolóznia. – A vége tök jó.
- Ne mondd el! Lehet, hogy még elolvasom.
- Ezt ugyan nem. Lapozz a közepére – mondta Virág, és végigpörgette a lapokat. A 278-asnál Jutka felkiáltott.
- Várj! Itt volt valami!

Kikeresték a 278. oldalt. Ez állt a közepén:

„Ha a boltban nem vetted észre, hogy ez a könyv üres lapokból áll, gondolkozz el.

Te mivel töltenéd meg?”

- Húú – mondta Jutka. – Direkt üres.
- Bizony – mondta Virág, és becsukta. Már bánta, hogy megmutatta. Úgy érezte, ezt a két mondatot csak neki szánták.
- Elég nagy átverés – mondta Jutka, és felpattant, hogy megágyazzon. – Biztos könyvárban adták el ezt is.

A könyv felkerült Virág polcára, és ott is maradt, érintetlenül. Ki olvasna el egy olyan könyvet, amiben nincs semmi? Mégis, az egyszer leírt és egyszer elolvasott szavak legalább két ember életét változtatják meg.

Gerard Elaine úgy szemlélte saját fényképét az irodalmi rovatban, mint a kutyakozmetika vezetője a bozontos korcsot.

„Elaine műve nem könyv, hanem önismereti tanfolyam. Mégis fontosnak tartjuk megemlíteni, mert szerkesztőségünk egybehangzó véleménye szerint számos további mű kiindulópontját fogja képezni. Tudomásunk szerint az első rajongók máris elkezdték megírni a maguk történetét… de nem akarjuk elrontani a játékot…”
- He, he, he – utánzott valami nevetésfélét Gerard. Félredobta, felvette a következőt.

„Az ötlet ugyanaz, mint az Év emberének választani „Téged”: az individuum hatalomátvétele…”
- Bullshit.

„Osho biztosan azt mondaná erről a könyvről, hogy csodálatos. Nem hagy nyugodni, kérdéseket vet fel és kreativitást teremt.”
- Osho meghalt, te szerencsétlen – morogta Gerard. – Senkinek nincs egy kis józan paraszti esze, akár kölcsönbe, kedvező kamatfeltételekkel?

Még öt folyóiratot küldött el neki a kiadója, ezek egytől egyig az egekig magasztalták az Egy könyv valami másról-t. Gerard elkeseredetten pakolta egyiket a másikra, aztán az egészet óvatosan a kukába helyezte. Gyengéd gyászbeszédet mondott felettük, miközben a konyhába battyogott, hogy elmossa a csészéjét. Ezt utálta csinálni: viszolygott az apró, barna zaccpettyektől, amik úgy rajzolták körbe a kávé utolsó ismert megjelenési formájának körvonalát, mint a bűnügyi filmekben az áldozat testét a nyomozók.
- Ezek a hülyék nem veszik észre, miről szól ez a könyv… Felületesek. Annyira rohannak, hogy észre sem veszik, mennyire üres az életük…Megtölthetnének akármivel nem egy könyvet, de hatvanat is, minden erőfeszítés nélkül… Az összes sajtcédula, amit írnak. Az idióta sms-ek, az összes őrült gondolat, ami átfut az agyukon. Isteni regényt lehetne ezekből összerakni. Mit gondoltok, szerelmetes kritikusaim, miből élünk mi, írók?... A fene akarja őket tanítani meg felszabadítani. Rizsa.

Végre az utolsó zacc-szemcse is eltűnt a mosogató lefolyójában. Szeretett volna még utánuk is köpni, de nem tette. Magának sem merte bevallani, hogy az a gondolat zavarja, hogy ha a kritikusok ennyire nem értették, mit akart, hogy érthetnék az olvasók?
- Drágám! – szólította meg a barátnője, aki már megtanulta, hogy ha élete párja kedvesen motyog, szavait egy háztartási kellékhez címezve, akkor újabb zseniális alkotás születésének szemtanúja.
- Igen?
- A kiadó küldte – mondta a lány, és átnyújtott egy újabb csomagot. Gerard felnyögött.

A csomagban az Egy könyv valami másról egy példánya hevert, a lapok szélein piros és fekete szelvényekkel, amik a nyomdagép utolsó pihegéseinek voltak tekinthetők.
- A százezredik – motyogta hitetlenül Gerard. Angela a válla fölött belepillantott a könyvbe.
- Tessék?
- Eladtak százezret ebből a szarból!!! – kiáltotta Gerard, és egy jól irányzott hárompontossal a kukába küldte a könyvet. Elnevette magát és magához ölelte a lányt. A reggel száznyolcvan fokos fordulatot vett.

Virág számára kevésbé. Hatkor kelt, amikor Jutka még a lóbőrt húzta. Minden hétfőn eszébe jutott, hogy minek kel fel, semmi haszna az egésznek, úgysem fogják felvenni. A tanár ugyan biztatta, miután a legutóbbi videofelvételt visszanézték, de mindenkinek hasonlókat mondott. Viszont ő volt az egyetlen, akinek sikerült parancsra sírnia. Egyébre se kellett gondolnia, mint egy üres könyvre, amibe senki sem akar írni.

Egy népszerűtlen kislány emlékkönyve, amit senki sem ír alá. Hegyekben álló papír egy csődbe ment nyomdában. Számítógépes nyilvántartásra átállt, tintanyomos hivatalok.

Azóta egyszer se nyitotta ki a könyvet, az elejét nem is olvasta el. Azt a két mondatot nem tudta többé elfelejteni. Csúfolódtak vele a szavak, ugyanúgy érveltek, mint Sára: nem lesz belőled senki és semmi. Virágnak korábban semmi ötlete nem volt, hogy mivel írhatna tele egy könyvet. Esze ágában sem volt színésszé képezni magát, igaz, semmi mássá sem.

Az iskolájában működött egy színjátszókör. Amikor jelentkezett, a tanár először nem nézett ki belőle sokat, talán a fekete ruhái miatt, meg is említette, hogy a színészek mindig más színt öltenek magukra, és ezt követni külön művészet. Virág elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Aztán összebarátkoztak, és a tanár ajánlotta be abba a szakkörbe, ahol a színművészeti felvételire készítenek fel. Hétfőnként, reggel héttől nyolcig. Helyzetgyakorlatok, ritmusgyakorlatok, beszédtechnika, szavalás. Kemény volt, Virág néha nagyon utálta. Egyszer majdnem sírva fakadt, amikor tíz percen keresztül minden mozdulatát, minden kis szavát kritizálták. Amikor elkezdett remegni a szája széle, a férfi felemelte a mutatóujját:
- Jegyezze meg jól ezt az érzést, sokszor lesz rá szüksége. Félig sír, félig küzd önmagával. Gyakori példa.

A többiek bámultak rá, mint borjú az új kapura. Mintha valami nagyot tett volna. Az első fejezet, gondolta.

Egyik nap, az interneten bolyongva, kíváncsiságból rákeresett Elaine nevére. Sok életrajzi adat meg kritika jött ki, de egyszer csak megtalálta azt, amit keresett, bár nem is tudta, hogy létezik. Egy fórum volt, ahol történetfoszlányok, ötletek cseréltek gazdát. Mindenkinek megvolt a maga példánya, némelyeknek több is, amit többféleképpen lehetett kitölteni.

Az első irányzat követői később Sín-patizánsoknak nevezték el magukat, a könyv némileg hiányosan megrajzolt főszereplője után. Ők az eredeti történetet próbálták meg rekonstruálni, több-kevésbé hűen a létező két oldal stílusához. Voltak, akik a középső két sort is a történet részének tekintették és beleszőtték azt is, mások ezt figyelmen kívül hagyták, mint használati utasítást. Arra is odafigyeltek, hogy az iromány hosszúsága illeszkedjen a könyvhöz. Pontosan 294 oldalra kellett kijönnie.

A második hullám már a maga képére formálta a könyvet, és komolyan vette a kérdést: mivel tudnád megtölteni a könyvet? Naplók, képregények, viccek, receptgyűjtemények, órai levelezések, firkák, amőbapartik öntötték el az Egy könyv valami másról lapjait. Úgy tartották, ők követik igazán a könyv szellemét, hiszen nem véletlenül ez a címe.

A könyv huszonkilenc kiadást ért meg. A huszonkilencedik kiadás minden egyes példánya más történetet tartalmazott, a rajongók által beküldöttek közül a legjobbakat. Mivel az egyszer megvásárolt könyvek gyakorlatilag megszűntek létezni, kampány indult a könyv vásárlása ellen. Az emberek a könyvesboltokba jártak Valami másról szóló Könyveket olvasni. A kedvenceket megjelölték és ajánlgatták egymásnak. (Viszont a kiadónak ebből egy fillér nyeresége nem volt, ezért többet nem adtak ki belőle.

Gerard Elaine már a tizedik kiadás után multimilliomos volt. Soha többé nem írt egy könyvet sem. Félt, hogy megint azt történik, ami első regényével: rejtélyes módon az első oldal kivételével az egész kézirat elszállt. Csak az utolsó oldalt tudta emlékezetből leírni, a többit már nem tudta összerakni. Hajlott hátú, vékony ajkú öregember lett belőle, akinek mindene megvolt, eltemetve a számtalanszor újraírt 291 papírlap alatt. Halálakor egyetlen mondatot találtak a számítógépén elmentett egyetlen szövegfájlban: „Most írnak, a francba, és az orgona elnémult.”)

„Sín felkászálódott. A géppisztoly csöve a betont érte. Még mindig sistergett. A romok közül halottfehér testrészek és ruhafoszlányok kandikáltak ki. Sínnek hányingere támadt, ahogy a kövek között lefelé csordogáló lassú vérpatakokra gondolt. Zihált az erőlködéstől. Tagjaiban még mindig ott feszült az erő, ami három éven át a bilincsek súlya ellen dolgozott. Nem nézett fel, de tudta, hogy most valóban ott van az ég, álmai csillagképei maguktól értetődően hunyorognak le rá, mint akik mindig is ott voltak. Az orgonaconcerto visszatért, és egyre magasabbra emelkedett a szívében, nem is volt dallama, csak süvöltött diadalmasan, hogy egész teste beleremegett. A gerincében érezte a győzelmet. Régen ezekben a pillanatokban lökte magasba az öklét, egy töredékmásodperccel megelőzve a bírót, aki őt hozta ki győztesnek. Nem sok választotta el ettől a mozdulattól, amikor megmozdult a föld és megjelent Angel, a haja feketére festve, csúnya volt és vérzett, megviselt arca mintha soha többé nem derülne fel. De ott volt, és amikor Sín meglátta, az orgona hallatlan magasba szárnyalt, süvített, üvöltött odabent, és végül felrobbant.”