Egyszer volt, hol nem volt, a Nagy hegy lábánál volt egy kis falucska. Ott élt az öregember unokájával, Barnabással. Az öreg gyakran mesélt egy lovagról, bizonyos Don Quijote de la Mancháról, akit bár mások mindig bolondnak néztek, ő kitartott amellett, amit érzett, és megkereste szíve hölgyét. Egy napon, ahogya platánfa alatt üldögéltek, Barnabás váratlanul megszólalt.
- Nagyapó! Voltál te már szerelmes?
- Hogy kérdezhetsz ilyet, drága gyermekem! Hiszen te is tudod, hogy nagyanyádat a sírig szerettem, és még azon is túl.
- Persze, persze! De én úgy értem, igazán szerelmes?
- Mi az, hogy igazán szerelmes? Szerettem nagyanyádat, mert vele éltem le az életemet.
- Nagyapó! Neked már nincs sok hátra az életedből. Miért nem keresed meg a szerelmet?
- Bolond vagy te gyerek! A szerelem nem hetvenéves vénembernek való!
- Márpedig én azt álmodtam, hogy nekivágtál a Nagy hegynek, mert a tetején ott várt rád a szerelem. Az igazi - makacskodott a fiú.
- Ne beszélj butaságokat! Neked kell a szerelem, nem nekem! - Értem ne aggódj, nagyapó! Én tudom, hogy megtalálom, mint Don Quijote de la Mancha.

Az öreget nem hagyta nyugodni a beszélgetés. Bármilyen bolondság is, mit veszíthet? Üldögélhet ugyan a platánfa alatt, amennyit csak akar, de a halál biztosan hamarabb rátalál ott, mint a hegyekben. Különben is! Már évek óta nem ment fel a hegy tetejére. Igaza van a kölyöknek! Talán csak azt szeretné ő is, hogy újra célt találjon magának. Várni a halált ölbe tett kézzel, az nem valami jó példa egy ilyen gyereknek.

- Legyen, ahogy akarod! - szólt egyik reggel Barnabáshoz. – Útra kelek, és nekivágok a Nagy hegynek. Ha szerelmet nem is, de valamit biztosan találok - kacsintott cinkosan az öreg.

Ragyogott a nap, és könnyűkezű szellő cirógatta a virágok fejét a réten, mikor az öreg nekivágott a Nagy hegynek. Valami boldogság féle feszítette belülről, és most olyan könnyedén lépkedett az erdei ösvényen, mintha a vállán lévő zsák nem nyomná, hanem inkább repítené őt! Egyenesen az ég felé.
- Bolondos gyerek ez a Barnabás! - mosolygott magában. – Még hogy a szerelem vár rám a hegy tetején! Bár igaz, ami igaz! Mamo sokat rágta a fülem, mindenféle ostoba dolog miatt. De azért szerettem én a magam módján! Vagy inkább megszoktam - helyesbítette magát fennhangon. - Na, de így van ez rendjén. Mit akarhat többet az ember az élettől, mint a megszokást?

Hirtelen valami furcsa fény villódzott körülötte.
- Úgy látszik, már képzelődök - sóhajtott az öreg. - Elfelejtettem, hogy hetven éves vagyok, és hagytam, hogy szaladjon velem a lábam!
- Hát, te meg hová sietsz ennyire? - szólt csengő hangon hozzá valaki.
- Hozzám beszélsz? - nézett körbe az öreg.
- Ki máshoz beszélnék? Talán látsz itt valakit rajtad kívül? - csilingelt tovább a hang.
- Ki vagy te?
- Én vagyok az erdei tündér! Látod? Csillagporból vagyok! - dicsekedett édes hangon, és hirtelen megmutatta magát. Olyan pici volt, mint egy kolibri, és éppen úgy csapkodott körbe-körbe a szárnyával, miközben egy helyben állt, és vidáman nevetett az öregszemébe.
Az szólni is alig bírt a csodálkozástól.
- Csak kíváncsi lettem, képes vagyok-e megmászni a Nagy hegyet - habogta zavartan.
- Hahaha! Engem akarsz becsapni?- kacagott a tündér. - Én mindent tudok. Barnabás miatt vagy itt. Eljöttél, hogy megtaláld a szerelmet.
-A magam fajta öregembernek nem való a szerelem! - legyintettaz öreg, és csaknem dühös lett a tündérre.
- Jól van, na! - rebegtette szárnyát sértődötten a tündér. Akár el is mehetek! - és amilyen váratlanul jött, ugyanolyan váratlanul eltűnt.
- Hé, Csillagpor, vagy mi az ördög a neved! Gyere vissza! - kiáltott utána az öreg.
- Itt vagyok! - csengett szomorúan a hang. - Majd ha hiszel abban, hogy megtalálhatod a szerelmedet, láthatsz újra.

Az öreg leült egy fa alá.
- Én teljesen meghibbantam. Ahelyett, hogy otthon üldögélnék békésen a platánfa árnyékában, holmi tündért képzelek magam mellé, és még vitába is szállok vele.
A nap már kezdett veszíteni erejéből, mikor az öreg folytatta útját.
- Talán bölcsebb lenne visszafordulni! – gondolta magában, de aztán rögtön el is szégyellte magát. - No még csak az kellene! Odaállni Barnabás elé, és azt mondani neki:
"Visszafordultam fél útról! Öreg vagyok én már az ilyen bolondságokhoz!"

Egyre nehezebben szedte a levegőt. Meg-megállt a kaptatók tetején. Mikor lenézett az alatta elterülő tájra, maga is meglepődött, milyen magasra jutott.
- Nahát! Már el is felejtettem, milyen fenséges dolog fentről csodálni a tájat! - sóhajtott boldogan.
Hirtelen valami sírás féle ütötte meg a fülét.
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltotta.
A sírás elhallgatott.
A szél olyan édes illatot vitt az öreg felé, hogy egészen megrészegült tőle.
- Csak nem a sírás illatát sodorta ide a szél? – szippantott nagyot a levegőből.
- Ki sír a távolban?
- Senki! - válaszolta egy női hang.
- Értem - mosolygott az öreg. - A senki, akinek olyan a hangja, mint a fuvolaszó.
A sírós hang rögtön mosolygósabb lett.
- Nem akartalak megzavarni a bánatommal - hallatszott a távolból.
- Én sem akartalak megzavarni a bánatodban! - tréfálkozott az öreg.
Erre olyan édes kacagás tört át a fák között, hogy még a levelek is táncra perdültek.
- Merre vagy? - kiáltott a hang irányába.
- A hegy túl oldalán lakom. Bizonyára az erdei tündér játszik velünk, azért hallod a hangom. Folyton azt hajtogatja, hogy a szerelem majd megvált a szomorúságtól.

Váratlanul megjelent előtte a kolibriszárnyú tündér!
- Látod! Igaza volt Barnabásnak! Megtaláltad a szerelmet a hegyen.
- Ne beszélj butaságot Csillagpor!
- Elég, ha én tudom! - röpködött vidáman a tündér az öreg előtt. - Ha látnád magad! Fény van körülötted! - csilingelt a tündér hangja vidáman.
- Rendben van! Megkeresem azt a lányt - szólt az öreg, és olyan lendülettel vágott neki a következő emelkedőnek, mintha csak most indult volna útnak.

Már egészen besötétedett, de a fény, mely körbeölelte, bevilágította az utat.
Megállt szusszanni egyet. Lenézett a völgybe.
- Jó éjt Barnabás! Az angyalok őrizzenek helyettem is.
Ekkor furcsa lények léptek ki a fák mögül. Fekete ruhájuk földig ért, arcuk merev volt, mintha kőből faragták volna ki őket. Szemük helyén üveggolyó világított.. Mindegyik botra támaszkodva járt, hajlott háttal, mint akik valami nagyon nagy terhet cipelnek.
- Hová mész vándor? - szólította meg az egyik károgó hangon.
- A hegy tetejére igyekszem – felelte az öreg, s azt remélte, nem látják rajta a félelmet.
- Kár! Kár! - mondta baljóslón a hang.
- Kik vagytok?
- Mi vagyunk a Csalódottak. Te is csalódni fogsz, ha tovább mész. Maradj itt velünk!
- Ugyan, miért csalódnék? Nem várok semmit, tehát nem csalódhatok.
- Halljátok, mit mond? - ütött a fára a fekete ruhás. - Azt mondja nem vár semmit!
- Kár, kár! - kezdett rá kórusban mind és botjaikat a magasba emelték.
- Azt gondoltad becsaphatsz minket? A szerelmet jöttél megkeresni! - szólt indulatosan a csuhás, és zölden villogtatta üveg szemét.
- Nos, valóban – lépett hátrább az öreg. - A kis unokám, Barnabás, azt álmodta, hogy vár rám a szerelem a hegy tetején. Miatta indultam útnak.
- Halljátok ezt a pökhendi alakot? - károgott tovább amaz. - Azt hiszi, majd ő megtalálja a szerelmet! Nézz ránk! Látod, mit tett velünk a szerelem?
Az öregen hirtelen furcsa elszántság vett erőt.
- Félre az útból, ostoba népség! Nem félek tőletek! Tudom, hogy vár rám egy lány a hegy tetején!
- Botozzuk meg! - adta ki a jelszót a fekete ruhás. - Semmi ez ahhoz a kínhoz képest, amit át kell majd élned! - és nagyot suhintott az öreg hátára.
Az igyekezett gyorsan tovább menni, de a fura alakok egyre másra léptek elő a fák mögül, és mindegyik nagyot suhintott fáradt testére.
- Bolond vagy! Bolond és öreg! - kiáltották utána.

Mikor végre megszabadult az ütlegelőktől, összetört szívvel ült le egy fa alá.
- Igazuk van! Bolond vagyok, és öreg. Miben is reménykedem?
Ekkor gyönyörű dallam törte meg a csendet.

Hosszú az út, s tán elveszted hi
ted,
de ne aggódj, mert ami elveszett,
rád talál újra, és körbeölel a fény,
meglátod, elvezet hozzám a remény!

- Igen! Ez az Ő hangja! - dobbant nagyot az öreg szíve! Istenem, milyen gyönyörűséges! Nem adhatom fel!
- Ez a beszéd! - repkedett előtte a kolibriszárnyú tündér.
- Nagyon elbántak velem azok a fekete ruhások! Fáj mindenem. Lehet, hogy igazuk van, és öreg vagyok valóban, és majd csalódom én is.
A tündér befogta füleit.
- Ezt soha többet nem akarom hallani! Nem lehet öreg, aki ilyen magasra jut! Aki adni akar, az nem csalódhat! Érted?
- Persze, hogy értem! - sóhajtott az öreg. - Ne aggódj, kedves tündér. Folytatom az utam. Megkeresem azt a lányt.

A tündér magára hagyta az öreget.
- Szeszélyes teremtések ezek a tündérek! - csóválta meg a fejét. - Gondolnak egyet és itt teremnek, aztán hipp-hopp, eltűnnek.

Megtapogatta a karját! Azok a nyavalyás fekete ruhások alaposan elbántak vele. Lépésről lépésre érezte, hogyan nő testében a fájdalom.
- Komolyan gondoltad, öreg, hogy majd pont rád van szüksége annak a lánynak?-elegyedett szóbamagával.- A testem már kiszolgált. Lehet, hogy mégis igazuk van a Csalódottaknak. Ki tudja, milyen az a lány? Talán másokat is odacsalogatott már az illatával és a hangjával! - bosszankodott.
S ahogy így gyötörte magát, észre se vette: a fény kialudt körülötte.
- Nem csoda, ha fáradt vagyok! Egész nap úton voltam. Rég feljöttek a csillagok. Pihennem kellene.

Ekkor a távolban furcsa alakokat pillantott meg. Egy tűz körül ültek, szótlanul bámulták a lángokat.
- Jó estét! - köszönt az öreg illedelmesen, de választ nem kapott.
Ahogy jobban szemügyre vette őket, akkor vette észre, hogy ezeknek nincs testük. Csak valami furcsa füst gomolyog a ruhájukban, amely kitölti a teret.
- Kik vagytok? - kérdezte rémülten az öreg.
- Mi vagyunk a Megszokás hívei - válaszolta füstölögve az egyik.
- És hová tűnt a testetek?
- Nincs szükségünk rá - felelte közönyösen a hang. - Rosszul éreztük magunkat a bőrünkben. Csak ülünk és várjuk a halált. Maradj velünk. Már leélted az életed. Gyere, nézd a tüzet. Ne gondolj semmire, csak hagyd múlni az időt.
- Talán igazad van. - szólt az öreg - Úgysincs sok hátra. Elfáradtam. Pihenni vágyom. Fáj minden porcikám. Jobb is lesz, ha megszabadulok a testemtől.

Ekkor a kolibriszárnyú tündér megjelent a fák fölött.
- Jaj, öreg, ne bolondozz! Ne hallgass rájuk! Ezek nem tudnak semmit a szerelemről. Hát nem látod? Csak nézik a tüzet. Ezek már nem is élnek!
A tündér sírni kezdett.
- Nem adhatod fel! Mit szól majd Barnabás, ha megtudja, hogy feladtad?
- Majd megérti. Egyszer felnő, és megérti - válaszolta egykedvűen az öreg
- Nézd! Eszembe jutott valami! Itt van ez a varázsgömb. Még keresztanyámtól kaptam, mikor megszülettem. Ebben mindent meglátsz. Gondolj a lányra! Vár rád. Nem hagyhatod cserben!- azzal az öreg tenyerébe tette a varázsgömböt.
Az forgatta, nézegette és meglátta benne a lányt.
- Még életemben nem láttam ennyi szépséget! - gondolta meghatottan, és érezte, ahogy arcán végigfolyik meleg patakokban a fájdalom. – Istenem! De gyönyörű!
Szívéhez szorította a varázsgömböt, és a kimerültségtől mély álomba zuhant.

Másnap reggel az öreg vidáman ébredt.
- Mennyi bolondságot képes az éjjel összehordani az emlékezet! - nevetett magában. - Csalódottak, Megszokás hívei… - csóválta meg a fejét. – Még hogy én elinduljak a szerelemért! Az én koromban!
Hirtelen megpillantotta a varázsgömböt a kezében.
- Lehet, hogy mégsem álom volt! - dobbant rémülten a szíve.
Tapogatni kezdte a hátát. Igen, kétség kívül megbotozták. Még égtek az ütlegelés nyomai.
- Akkor hát az a lány sem álom! - forgatta kezében a gömböt. -A hangja, az illata, amit felém hozott a szél, az mind igaz!

Hirtelen olyan erő ébredt a lábaiban, hogy futni lett volna kedve.
- Hiszen amíg élünk bármi megtörténhet! – biztatta magát az öreg.

Ekkor a távolban újabb különös alakok tűntek fel. Könnyű ruhájukon, mint ezernyi csillag, szikrázott a fény, táncolva jártak, s vidáman énekelgettek, mintha egész lényükkel az életet dicsérnék.
- Üdvözöllek benneteket! - köszöntötte illendően az öreg őket. - Kik vagytok? Tündérek?
- Hallottátok? Tündéreknek gondolt minket!
A többiek megértően mosolyogtak.
- Nem kedves öreg! Mi vagyunk az Élet szerelmesei!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ti mind szerelmesek vagytok? - csodálkozott az öreg.
- Mi valamikor szerelmesek voltunk és most itt élünk fenn a hegy tetején örömben és boldogságban. Aki szeretni mer, az egész világba szeret bele. És meglehet, a szerelem elmúlik egyszer, de a világ szeretete megmarad.

Az öreg nézte gyönyörködve őket, aztán felsóhajtott:
- Attól félek, én már öreg vagyok az ilyesmihez!
- Ugyan! Ne légy ilyen öreg! - nevetett rá huncutul amaz. - Hiszen tudjuk ám, hova igyekszel! Vár rád egy lány a hegyen.
- Honnan tudjátok?
- Nem oly nehéz ezt kitalálni! Elárult a mosolyod. Menj, hát! Már nincs messze, mégis adnék neked egy kendőt. Az ő illatával van tele. Tudod itt a hegy a legmeredekebb! Ilyenkor már minden méter megtöri a lelked. Ha feladnád, csak szippants egyet az illatából. Menj öreg! A lány már türelmetlenül vár rád!

Az öreg körül újra ott ragyogott a fény. A csúcs oly közelinek tűnt, kezében ott volt a varázsgömb, zsebéből kikandikál a sál, melyet az Élet szerelmesei adtak. Igen! Már érzi a lány illatát, minden lépésnél egyre erősebben.
Hirtelen elfogyott az út. Ott állt a csúcs előtt, és csak a hatalmas sziklafal magasodott felé. Kapaszkodó sehol, csak egy-egy cserje, mi áttört a köveken.
- Nem, most nem adhatom fel! - biztatta magát az öreg. - Felmászok erre a sziklára, ha itt ér véget az életem, akkor is!
És ahogy erre gondolt, a fényből kirajzolódott a lány kedves arca, látta, amint épp haját fésülve izgatottan készülődik. Igen! Biztosan tudta, hogy neki akar tetszeni.
- Lehet, hogy bolond vagyok, de egyben a világ legszerencsésebb embere is, ha ez a lány megölel engem - mondta ki hangosan.
- Úgy bizony! - kacarászott a tündér - Nagyon vár már téged!

A kolibriszárnyú tündér lépésről lépésre elkísérte az öreget.
Mire a csúcsra ért, ruhája tépett volt, teste fáradt, lelke meggyötört.
Ekkor, mint valami szivárvány, feltűnt előtte a lány alakja. Lassan lépdelt, óvatosan.
- Mindjárt sarkon fordul - rettegett magában az öreg. - Ahogy jött, majd eltűnik, mint oly sok csoda az életben.
A lány ott állt előtte. Nem szólt az egy szót sem, csak átölelte az öreget. És akkor olyan fényesség támadt körülöttük, hogy még a Nap is a felhők mögé bújt szégyenében. Lentről hallatszott, ahogy az Élet Szerelmesei halleluját zengnek. Az öreg érezte, ahogy teste megfiatalodik. A ruhájáról eltűnt minden szakadás. Ölébe kapta a lányt, csókolgatta, arcát két kezébe fogva a szemébe nézett, s így szólt:
- Mégiscsak van mese, mely valóra válik!