Tobir Kerfai

A toldozott-foltozott templom

Volt egyszer egy réges-régi templom, ami ötszáz éve épült a dombtetőn. Az évszázadok nem múltak el nyomtalanul felette: alaposan megtépázták az időjárási viszontagságok, de a történelem viharai úgyszintén. Sorozatos újjáépítések és átépítések nyomait viselte magán. Voltak, amelyek javára váltak, a legtöbb beavatkozás azonban erősen lerontotta az épület egykori szépségét és nagyszerűségét. A templom valaha méltán volt híres nemes arányairól, egyszerű, de mégis lenyűgözően szép díszítéséről. Legendákat meséltek az akusztikájáról. Olyan csend honolt régen a templom belsejében, hogy a leghalkabban kiejtett szavak is kristálytisztán verődtek vissza a falakról. Állítólag egyes gondolatokat is meg lehetett hallani azokban az időkben, és olykor-olykor az is megtörtént, hogy az épület mennyezete megnyílott az ég felé. Ilyenkor mennyei világosság töltötte el a templomot és az emberek szívét.

De mindez már a múlté, sőt régmúlté. A toldozott-foltozott templom kívül is, belül is felcicomázva várta látogatóit, akiknek éppen ez a mértéktelen túldíszítés nyerte el a tetszését. A belsejében érzelgős pózokba merevedő szobrok és harsány festmények tolongtak egymás hegyén-hátán. Cirádák és erős színek kavarogtak mindenütt. A pompa látszatát igyekeztek kelteni, pedig az igazi pompa és méltóság már réges-rég elhagyta a templomot, miként a mennyezetre pingált mennyországjelenet sem tudta pótolni a valódi nyitottságot az ég felé. A legendásan kitűnő akusztikai hangzás már évszázadok óta feledésbe merült; a hangok üresen kongtak a toldozott-foltozott épületben.

Történt egyszer, hogy miután az öreg pap súlyosan megbetegedett, egy fiatal új papot kértek fel a templom szolgálatára. Még csak az imént fejezte be a papi iskolát, de mivel az elöljárói nagyon tehetségesnek tartották, ő volt a poszt egyetlen várományosa. Csupán egy ünnepélyes próbavizsgára volt még szükség a templomban, hogy nyilvánosan bizonyíthassa, méltó erre a feladatra.

Máté, mert így hívták az ifjú jelöltet, az egyik szombaton ellátogatott a templomhoz, jövendő otthonába és szolgálati helyére. Az öreg templom a város szélén épült, egy sziklás domb tetején. A meredek domboldalon egy keskeny szerpentinút vezetett fel hozzá, mely a köves felszínen is megkapaszkodó fenyők között kanyargott. Helyenként lépcsőkkel tarkított gyalogutak szelték át az út kanyarulatait, hogy lerövidítsék az utat. Máté bizony alaposan elfáradt és megizzadt, mire feljutott a templomhoz. Az épület tornya alig emelkedett ki a sudár fenyőfák közül. Odafent nagyszerű kilátás nyílt az egyik irányban, éppen a város felé, amelyhez a templom tartozott. A település házai békésen meghúzódtak a dombok között. Látni lehetett a szomszéd kisváros házait is, amelyhez széles országút vezetett a völgyben. A távoli láthatáron felhőket ostromló hegycsúcsok magasodtak. Elégedetten szemlélte Máté a szép kilátást, de elkomorodott az arca, amikor tekintete végigsiklott a templomépületen. Ez a látvány nem töltötte el jó érzésekkel. Az épületből teljességgel hiányzott a környező fenyők égbetörő lendülete, de éppúgy a sziklás domb ereje és méltósága is.

A fiatal papnövendék körüljárta a templomot, majd belépett a kapun. Odabent harsány összevisszaság fogadta. Önkéntelenül is fülére szorította a kezét, mert fülsiketítő lármát vélt hallani: az elszabadult formák és színek hangoskodtak, feleseltek egymással. A mennyezet felől is nagy zsibongás hallatszott. Mesterkélt pózokat magukra öltő angyalok és szentek tülekedtek ott, egy fantáziátlan mennyország festett díszletei között.

Máté nagyot sóhajtott. Tanulmányai közben kénytelen-kelletlen hozzászokott már, hogy hasonló színfalak között kellett szentbeszédeket mondania. Ám amit itt tapasztalt, az minden várakozását alulmúlta! Eszébe jutott, hogy milyen pompás dolgokat meséltek erről a legendás régi templomról, de nyomát sem lelte az egykori híres csendnek, amelyben még a gondolatokat is hallani lehetett olykor, és nyomát sem látta a csodás mennyezetnek, ami időnként megnyílott az égi világosság előtt.

Az ifjú papjelöltet nagy-nagy sóvárgás kerítette hatalmába.

– Bárcsak igaz lenne mindaz, amit a régi legenda állít! – gondolta Máté, és olyan erősen kívánta, hogy szinte belereccsentek a csontjai. A vérében, zsigereiben hitte és érezte, hogy ami egykor igaz volt, az egyszer ismét valósággá válhat!

E pillanatban odakint patadobogás és keréknyikorgás hallatszott, majd egy nyerítés és fújtatás. Úgy látszik, egy lovas szekér érkezett ide, ahová kocsival szinte lehetetlennek tűnt feljutni! Máté hátán borzongás futott végig, majd sietve kilépett a szabadba. Meglepődve látta, hogy egy régi, ütött-kopott lovas kocsi áll a kapu előtt, a hátán mindenféle furcsa szerkezetekkel és szerszámokkal. A bakon egy különös emberke ült. Mesterembernek látszott, de a tanult fajtából. Sőt, ahogy jobban megnézte őt, a fiúnak még a lélegzete is elakadt. A régies öltözéket viselő kis emberből olyan mélységesen-mély tudás áradt, amihez képest az ő tanulmányai bizony csak szánalmas semmiségnek látszottak! Az ifjú papjelölt dermedten állt a kapu mellett. Az idegen leszállt a bakról. Nyugodtan körüljárta az épületet, majd belépett a belsejébe. Máté eközben mozdulni sem bírt, csak a szíve zakatolt őrülten. A másodpercek lassan vánszorogtak, mintha sohasem akarnának véget érni! A szekér elé befogott vénségesen vén gebe együtt érzően nézett Mátéra, döbbenetesen emberi tekintettel.

Azután a kis emberke, végre-valahára, újra előkerült a templomból. Ránézett Mátéra, aki ezután végre ismét meg tudott mozdulni, és egyből megeredt a nyelve. Maga sem tudta miért, de az összes gondját-baját rázúdította az ismeretlenre, aki figyelmesen végighallgatta. Amikor Máté befejezte a hosszú monológot, úgy érezte, mintha egy óriási kő esett volna le a szívéről. Az idegen finoman intett, hogy menjenek be együtt az épületbe. A fiú készségesen engedelmeskedett, és hamarosan a templom közepén ültek egymás mellett, a boltozat záróköve alatt. Máté először nem tudta mire vélni a dolgot, de türelmesen várta, hogy mi fog történni. Egyszer csak érezte, hogy szívében lassan elcsendesednek a viharok. A templom belsejére is csönd szállt. Még sohasem tapasztalt ilyen végtelenül nagy, mindent átfogó csendet, amiben szinte bármi megtörténhetett. De semmi, ami rossz vagy hazug, mert az ilyen képtelen lett volna átszivárogni a csend védőfalain!

Mátét teljesen cserbenhagyta az időérzéke. Percek vagy talán órák múlva kisétáltak a szabadba, ahol az ismeretlen így szólt a fiúhoz:

– Nyolc nap van még hátra a vizsgádig. Abból hét nap elegendő a számomra, hogy teljesen rendbe hozzam a templomot. Az a feladatom, hogy eltávolítsak minden felesleges dolgot, ami gátolja a templom működését, és helyreállítsam, ami hiányzik. Mindezt ingyen teszem, a templomért és látogatóiért. Csupán egy kérésem van: bízzál a munkám sikerében, és hét napon keresztül senkit se engedj a közelbe. Teljes csendre és nyugalomra van szükségem, míg kijavítom mindazt, amit az elődök elrontottak. Te is csak a vizsga napján láthatod először a nagy átváltozást. Vállalod-e mindezt? – tette föl a kérdést a rejtélyes idegen.

Máténak nem jött ki hang a torkán, csak némán bólintott. Az emberke búcsút intett, és a fiú engedelmesen elindult lefelé a hegyről. Csak félúton jutott eszébe, hogy a templom orgonájáról nem szólt az ismeretlennek, pedig a hangszer igencsak gyalázatos állapotban volt! Máté az egyik tanulótársát kérte fel orgonistának a mindent eldöntő szertartáshoz. Kitűnő zenész és jó barát volt az illető, ám csodákra ő sem lehet képes egy teljesen leromlott orgonán! De aztán eszébe jutott, milyen különös erővel mondta a kis emberke, hogy bízzon benne, mindent rendbe tesz az elkövetkező hét nap során. A fiatal papnövendék teljesítette az ismeretlen mester kérését. Táblákon jelezte, de szóban is elterjesztette a hírt, hogy az öreg templom egy hétig nem lesz látogatható a felújítási munkálatok miatt. Arra kért mindenkit, hogy addig ne is kíváncsiskodjanak a helyszínen. A következő vasárnap viszont szeretettel várja őket a déli szertartáson.

A hét gyorsan eltelt. Máté eközben gondosan megfogalmazta a szentbeszéd szövegét, amit a nyilvános vizsgán fog tartani a templomban. A szöveg kiválóan sikerült, legalábbis az iskolában tanultakhoz képest. A fiú tudta, hogy mondataival bizonyára kivívja majd az elismerést paptanárai és a növendékek, de a hívek között is. Máté azonban furcsa módon mégsem volt elégedett.

De vajon mi lehet a baj? Ezen töprengett már órák óta, amikor az utolsó nap este tanácstalanul kitekintett a nyitott ablakon, és megpillantotta az alkonyat fényeit. Számtalan alkonyatot volt már alkalma megtekinteni, de életében először látta meg az alkonyatot úgy, mint valami csodát! Annyira belefelejtkezett a látványba, az alkonyat tüzes fényeinek fokozatos kihunyásába, hogy ő maga is szinte eltűnt. Úgy érezte, feloszlik a Mindenségben, ami jelen van mindenhol és mindenben! Mérhetetlen csönd vette körül, éppen úgy, mint a templomban, a rejtélyes kis emberke társaságában.

Ekkor halkan kopogtak. Régi jó barátja, az orgonista lépett be az ajtón, aki egészen elámult barátja átszellemült arckifejezésén. Gyorsan elmondta, hogy mi járatban van. Letette az asztalra, amit hozott, majd sietősen elköszönt és távozott. Máté kézbe vette az ajándékot, amit nem is volt ideje megköszönni. Egy kis koszorút kapott, hét vörös rózsával. Flóra, az orgonista húga készítette neki a másnapi vizsga alkalmából. Flóra nem akárki volt ám Máté számára, hanem egy földre szállt angyal vagy tündér! A koszorú örömmel és vidámsággal töltötte meg a szobát. A fiú mosolygott. Csalhatatlan biztonsággal tudta már, hogy az igazi csend bölcső, amiben új élet ringatózik, és egyre nő, növekszik.

Máté kézbe vette a papírlapokat, amelyekre a másnapi szentbeszéd szövegét írta, és egyik lapot a másik után, apró kis darabokra tépte. Miután végzett mindegyikkel, lefeküdt aludni, s mint aki jól végezte dolgát, mélyen aludt hajnalig.

A kelő Nappal együtt ébredt fel az ifjú papjelölt, és korán elindult a templomhoz. A Nap mind feljebb kúszott az égen, és Máté is mind magasabbra kapaszkodott a hegyoldalon. A szíve üres volt, és mindenre nyitott. Egy-egy harmatos fűszálon megcsillanó fénysugár, egy-egy lehulló falevél vagy felröppenő madár egyformán megörvendeztette. Üres kézzel ment lépésről lépésre fölfelé, csupán a koszorú volt nála a hét rózsával.

Odafönt nagy meglepetés várta. Számított rá, hogy komoly változások fogadják majd, de mégis egészen más dolog valamit elképzelni, mint átélni! A templom mellett valóságos szemétdomb éktelenkedett. Telis-tele volt törmelékkel, apró darabokra hasadozott szobor-, festmény- és bútortöredékekkel. Máté mély lélegzetet vett. A látvány rendkívül sokkoló volt – ha még neki is, vajon milyen lesz a többieknek? De aztán a tekintete elszakadt a döbbenetes látványtól, és megpihent a templomépületen, ami végre megszabadult minden sallangjától és toldalékától. Az ifjú papnövendék arca nyomban felderült.

– Kész varázsló ez a kis emberke! – gondolta. – Micsoda hatalmas munkát végzett itt egyedül, vagy tán szellemek hada segítette őt?

Az épületre szinte rá sem lehetett ismerni. A vakolata eltűnt, gyönyörű terméskő falak és faragványok kerültek napvilágra. Máté elismerően méregette a templom harmonikus arányait. Aztán hol itt, hol ott fedezte föl elbontott toldalékok alig észrevehető nyomait, amelyek begyógyult sebekként húzódtak végig az épület testén. A fenyők között idelátszott az országút, amelyen lassan távolodott egy jól megrakott lovas szekér. Az ismeretlen jótevő… De hiszen még a nevét sem tudta Máté, és milyen kár, hogy meg sem köszönhette neki az önzetlen segítséget! Hálás szívvel gondolt a különös idegenre, és sokáig nézett az innen parányinak tűnő szekér után, ami eltökélten haladt a felhőkbe burkolózó távoli hegyek felé.

Aztán belépett a templomba, és elámult a nagyszerű látványtól, ami ott fogadta. A nemesen egyszerű és tágas térben alig volt valami a kőfalakon, pilléreken, szépen faragott oszlopfőkön és ablakokon kívül. A kevés berendezési tárgy, ami megmaradt, mágnesként vonzotta magára a tekintetet. Csupán egyetlenegy szobor volt látható, de az is szerényen álldogált a falnál. Máté elhűlve nézte.

– Az Alkimista… Hogyan lehet, hogy eddig nem vettem észre a hasonlóságot?

Hát persze, a szobrok hada között nem volt feltűnő ez a jelentéktelen külsejű figura, amely döbbenetesen hasonlított a furcsa kis emberkéhez, az ismeretlen jótevőhöz. Mintha maga a szobor kelt volna életre, hogy megszabadítsa toldozott-foltozott templomát a sokféle fölösleges és méltatlan dologtól!

– Valami aranycsináló, vagy mi… – emlegették az emberek egy tanácstalan mosoly kíséretében, ha néha-néha szóba került a szobor. – Alkimistának hívják – tették hozzá, és ezzel ki is merült a tudományuk.

Több százéves, régi szobor volt ez, régies viseletben. De senki sem vette észre azt a mérhetetlen erőt és tudást, ami a figurából áradt! Máté kezdte már kapiskálni, hogy mivel foglalkozik egy alkimista. Hiszen látta, milyen csodás külső és belső átalakításra képes!

A szentélyben lévő keresztről lekerült a szenvedő, agyonkínzott szoboralak. A kereszt makulátlan fehérre volt festve, és olyan tisztaság áradt belőle, mint a frissen esett hóból. A mennyezetről eltűnt a vásárian harsány és semmitmondó mennyország freskó. Helyette finoman megfestett növényi díszítés húzódott a boltíveken. A szentély feletti részen egy hatalmas méretű festett rózsa szirmai övezték a boltozat zárókövét. A rózsa lendületes ecsetvonásokkal volt megfestve. Visszafogott vörös-arany színezése ellenére élőbbnek látszott, mint egy valóságos rózsa!

Hátul, a karzaton vakítóan fénylettek az aranyszínű, vadonatúj orgonasípok. 49 sípot számolt meg Máté. Csak nem igazi aranyból készítette őket a titokzatos aranycsináló idegen? Máté hátán borzongás futott végig. Testét izgalom, lelkét pedig gyönyörűség járta át. Milyen nagyszerű orgonamuzsika fogja betölteni hamarosan a templomot!

– Köszönjük – suttogta Máté az Alkimista szobra elé lépve. – A templom újjászületett! Ha igazán akarjuk, velünk is megtörténhet ugyanez. Minden segítséget megkaptunk hozzá, most már csak rajtunk múlik, hogy élünk-e a lehetőséggel…

Közben lassan eljött a déli szertartás, a nyilvános vizsga ideje. Először legkedvesebb barátja, az orgonista érkezett meg Flórával, a húgával. Mindketten örömmel szemlélték a gyönyörű templombelsőt. Máté röviden elmesélte nekik az elmúlt hét fejleményeit, ők pedig megrendülten hallgatták a beszámolót. Ezt követően az orgonista felment a karzatra, hogy megismerkedjen az orgonával. Még sohasem látott ilyen nagyszerű hangszert!

– Ha a hangzása is olyan szép, mint a külseje, akkor ez lesz a legjobb orgona, amin játszottam – gondolta. Csak nézte csodálattal az orgonát, és nem merte megérinteni a billentyűket. A 49 orgonasíp közül minden hetedik síp kiemelkedett díszítettségével a többi közül, ám a középsőt és a két szélsőt mindegyiknél gazdagabb díszítés borította.

Máté eközben megköszönte Flórának a saját kezűleg készített koszorút a hét rózsával. Ragyogó szemekkel néztek egymásra, de aztán Máténak hamarosan indulnia kellett, hogy felkészüljön a szertartásra.

Az emberek sorra szállingóztak be a templomba, és ki-ki a maga módján reagált a változásokra. Szinte az utolsó pillanatban a nagy tekintélyű püspök úr is megérkezett népes kíséretével. Szemei szikráztak a haragtól; látszott, hogy az átalakítás egyáltalán nem nyerte el a tetszését! Pompás öltözékében ünnepélyesen vonult befelé, mint aki megszokta már, hogy mindig a figyelem középpontjában álljon. De amikor elhaladt az Alkimista szobra előtt, akkor szemmel láthatóan zavar támadt a viselkedésében. Amennyire csak tudta, próbálta leplezni, de váratlanul nagy szorongás és aggodalom töltötte el a szívét. A mélységes ellenérzés, amit az átépített templom iránt táplált, ellene fordult. Hirtelen önmagát látta méltatlannak. Kicsinek és sebezhetőnek érezte magát, a templomot pedig hatalmasnak és erősnek – szinte élet és halál urának felette! Szörnyű félelem tört rá. Kíséretének két tagja két oldalról támogatta őt: elfehéredett arcát és bizonytalan lépteit látva úgy vélték, rosszullét fogta el a püspök urat. Aztán végre-valahára eljutottak az első padhoz, ahol középen helyet foglaltak. A püspök úr megkínzott arccal felnézett. Máté tekintetében aggodalmat és nagy együttérzést látott, sőt szeretetet. Ekkor hirtelen melegség öntötte el a szívét. Az arca megizzadt, de a verejtékkel együtt mintha eltávozott volna belőle a félelem is! A püspök úr megnyugodott, ám a nagy leckét soha többé nem felejtette el. Hálásan nézett a vizsgázó papnövendékre. Máté ekkor már nem figyelt egyetlen személyre, még Flórára sem, hanem egyszerre mindenkire, aki a templomban volt, vagy odakint, a falakon kívül élte küzdelmes életét.

Évszázadok óta nem volt ilyen nagy csend a templomban.

– Bárcsak mindannyian megértenénk az utat, amit a templom újjáépítésével mutatott nekünk az Alkimista! – gondolta Máté.

És csodák csodájára a nagy csöndben mindenki tisztán hallotta Máté gondolatát, de nem a fülével, hanem a szívével. A legendás csend ismét megjelent hát, a tiszta gondolat újra hallhatóvá vált a templom megtisztult légkörében! Az emberek még a lélegzetüket is visszafojtották az izgalomtól. Voltak, akik megszeppentek:

– Jaj, csak nehogy meghallja valaki a gondolataimat! – rémüldöztek. Talán először érezték át igazán, hogy nemigen büszkélkedhetnek azzal, mi jár a fejükben…

Minden szem Mátéra szegeződött. A fiú arcán ugyanolyan átszellemültség ragyogott, mint amilyet a barátja látott rajta, amikor Flóra koszorújával beállított hozzá. Igen, a koszorú! Máté tekintete megpihent a koszorún, ami ott nyugodott előtte az asztalon. És azt tette, amit a pillanat varázsa sugallt: Flóra ajándékával a kereszthez lépett, és óvatosan ráhelyezte felülről a koszorút. A hét vörös rózsa a kereszt középpontján függött. Szent volt a pillanat – az épület mindenki számára érezhetően igazi templommá szentelődött. Ekkor felbúgott az orgona, és úgy zúgott, mint az orkán! Az emberek dermedten ültek a helyükön – az orgonista szintúgy, mert nem tudta eldönteni, hogy az ő ujjai mozgatják-e a billentyűket, vagy inkább a hangszer irányítja-e őt! A hatalmas akkordok aztán lassan-lassan halkulni kezdtek, majd észrevétlenül belesimultak a csendbe.

Máté mozdulatlanul állt a kereszt, illetve a rajta lévő rózsák előtt. Percekig nem történt semmi. A templomban feszült várakozás és nagy csend volt. Máté sokáig nem szólalt meg, sőt a gondolatait sem lehetett hallani – talán nem is voltak ebben a pillanatban. Olyan megközelíthetetlennek látszott, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna.

Azután beszélni kezdett. Beszélt a templomról, amely kezdetben tökéletes volt, majd fokról-fokra leromlott. Eredeti célját és szépségét elveszítette, hajdani nagyszerűsége lassan feledésbe merült. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismerte a templom siralmas állapotát, és vágyni kezdett rá, hogy a helyzet gyökeresen megváltozzon. A nagy vágyakozásra válaszul megjelent az igazi építőmester, aki képes volt helyreállítani a templom eredeti állapotát.

Máté úgy beszélt az épületről, mint aki mindent tud róla – mintha ő maga lenne ez a templom. Sőt, mintha minden jelenlévő egy nagy, közös templom része lenne, még akkor is, ha esetleg sejtelme sincs róla!

Aztán Máté elhallgatott, és újra megszólalt az orgona. Valami egyszerű ősi dallamot játszott. Hangja a szinte teljesen megkövesedett szíveket is feltörte, és megnyitotta a valódi áhítatnak. Aranyló fények jelentek meg a szentélyben, és a templomot édes rózsaillat töltötte be. A rózsák vérvörös szívekként virítottak a kereszten, de a fények lassan-lassan aranyra színezték őket. Az emberek felemelték tekintetüket a szentély boltozatára. Többen is látták, hogy a boltozatra festett rózsa egyre áttetszőbbé válik, és megnyílik az égnek. Mint valami hatalmas, ég felé forduló rózsaablakon, úgy szűrődött keresztül rajta a mennyei világosság!

Miközben a templom megtelt fénnyel és rózsaillattal, és az összes tekintet az égre szegeződött, az Alkimista szobra egyszer csak eltűnt – feloldódott a világosságban.

Miután véget ért a szertartás, és a boltozat visszazárult, a püspök úr vette észre elsőként a szobor eltűntét. Kifelé menet Mátéval együtt megállt a szobor helyén. Miután a fiú röviden beszámolt róla, hogy mi történt az elmúlt héten, meghatottan így szólt:

– Lehető legjobban sikerült a vizsgád, fiam! Tanítómestered, az Alkimista is büszke lehet rád. Bizonyára nem véletlen, hogy még a szobra is eltűnt innen. Akárcsak mi, Ő is tudja, sőt nálunk hamarabb tudta már, hogy nálad a lehető legjobb kezekben lesz a templom! Mi, akik jelen voltunk itt, már nem ugyanolyanok vagyunk, mint amilyenek előtte voltunk. És mi másra szolgálna egy igazi templom, ha nem erre?

Az emberek csendesen távoztak, és hosszan kígyózó sorban haladtak lassan lefelé a domboldalon. Még sokáig a hatása alatt voltak mindannak, ami történt. Az orgonista is elment már, miután lelkesen elmesélte, hogy a dallamok miként születtek meg az orgonán.

Máté és Flóra magukra maradtak a templomban. Szívük úgy lángolt, mint a kereszten függő hét rózsa! A két fiatal aztán kilépett az újjászületett templom kapuján, és kéz a kézben sétáltak lefelé az úton. Amerre mentek, minden elcsendesedett körülöttük, és utánozhatatlan rózsaillat követte lépteiket.