Az első gong…

Ez jelzi hát az első lépcsőt a teljes kétségbeesésem felé. Annyira ragaszkodom pedig Hozzá, akkora hévvel, hogy az elmondhatatlan. Soha sem bánt velem úgy, mint egy szolgáló lánnyal, Ő mindig máshogyan nézett rám. Rámutatott, hogy nő vagyok, én is…

Miért kell hát végig néznem, ahogy elszakad tőlem, ahogyan a fejére emelik a koronát, és elveszi a leendő királynőt? Nem is tudja, mennyire sebez engem. Még talán bennem sem tudatosult mindez.

A második gong…

Pedig mintha már le is nyugodtam volna, a szívemet mégis hirtelen húzza össze a kegyetlenül csengő hang.

Az ősi hagyományok szerint, a leendő királyt, tizenhetedik születésnapján megkoronázzák, és elveheti szíve választottját. A harangütések jelzik, a nép számára is, az izgatott várokozást a felemelő pillanatra. Mindenki örül, mindenki arcán csak mosoly terül el. Az enyémen nem. Senki sem hallja, hogy belülről sikítok, tombolok, ahogyan az igazán nem illendő. Képzeleteimben letépem arról a lányról a menyasszonyi fátylat. Megijedek saját gondolataimtól is, így próbálom inkább elnyomni. De mit tehetnék, ha szeretem?

A harmadik gong…

Mintha csak tegnap lett volna, amikor először csodálhattam meg a robosztus kastély falait. Két éve kerültem édesanyámmal az udvarhoz, s míg ő a mosó nőkkel volt, én eltűntem felderíteni a palotát. Mindennél izgatottabban nyitottam be a könyvtárba, abba a hatalmas terembe…

A negyedik gong…

Az előző helyen ahol laktunk, egy helyi öregember tanított meg olvasni a nagy írók műveit, és én cserében segítettem neki a kertjét gondozni.

Hiányzott az új helyen a régi otthonom, így bele akartam merülni az olvasásba. Kinéztem magamnak egy eldugott sarkot, és a könyvvel a kezemben elbújtam egy asztal alatt. Meglepődtem, hiszen a könyvek nem latinul voltak íródva, mint ahogyan én még olvasni tanultam az aggtól. Anyanyelvem szavai voltak papírra vetve, és én boldog szívvel néztem a cikornyás betűket.

Az ötödik gong…

Sokszor visszatértem a könyvtárba, és ha lehetett volna, ki sem mozdulok onnan.

Egy nap, miközben csendesen olvasgattam, Sebastiano királyfi lépett az asztal elé, ami alatt bujkáltam, és egészen egyszerűen leguggolt, felhúzta a terítő lelógó sarkát felfedve rejtekhelyemet.

A hatodik gong…

A szívem hirtelen kétszer olyan gyors tempóban kezdett el verni, mint általában. Ő csak érdeklődve figyelte, amint nekem a szégyen halvány pírt rajzolt az orcámra.

A hetedik gong…

Hebegve bújtam elő az asztal alól, próbáltam magyarázkodni miközben reszketegen álltam előtte.

- Semmi baj. – mondta kedvesen, ám én belül akkor is sejtettem, hogy igenis baj van. – Biztosan kényelmesebb egy padon ülni, mint ez alatt az asztal alatt…

- Tessék hagyni nekem felség, hogy elbújva olvassak. – hajtottam le az arcomat, majd meghajoltam.

- Te is tudsz olvasni? – lepődött meg. Talán innen számítható az az abszurd barátság, ami kialakult közöttünk.

A nyolcadik gong…

Már csak kilenc harangütés maradt hátra, és egyre közelebb érzem saját vesztemet is.

Ha tehetném, visszaforgatnám oda az időt, amikor közösen olvastunk az asztal alatt. Én édesanyám és a munka elől bujkáltam, míg a herceg a rengeteg tanulni valója elől.

A kilencedik gong…

Az elején görcsösek voltak a beszélgetéseink, de úgy tűnt, Sebastiano megkedvelt engem. Ám, amíg én éreztem; belészeretek, ő egyszerűen húgaként tekintett rám.

Testvéri féltésével ölelt körbe, tanított nekem rengeteg mindent. Soha egy rossz szava sem volt hozzám, és az ő szájából hatott a legkedvesebbnek a nevem is.

Angelica…

A tizedik gong…

Tudom, hogy örülnöm kellett volna az egyébként is megtisztelő társaságnak, ám a szívem egyre többet szeretett volna. Tudtam, hogy mennyire lehetetlen a helyzetem. Hiszen hogy szerethetne bele, az egyszerű kis mosogató leányba? Nem voltak szép ruháim, illatos parfümjeim, mégis szeretett velem lenni. De ez a szeretet nem volt hasonlatos az enyémmel, és érzelmeim nem találtak párjukra.

A tizenegyedik gong…

Az az asztal, már-már a saját helyünk lett. Egy eldugott kis szeglet, ahol - ahogyan ő mondta - én lehettem a királylány, nem is tudta, hogy ő pedig az én mesebeli hercegem.

A tizenkettedik gong…

Napról napra jobban belé szerettem. Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri, akinek elmond minden bánatát, akit megtisztel azzal, hogy egy asztal alatt könyvekről vitázik. Szentül hittem, hogy ő csak engem szerethet én, pedig őt. De mekkorát tévedtem…

A tizenharmadik gong…

Kezdtem elfeledkezni arról, hogy ki is vagyok igazából. Ámor nyila megsebzett, és attól a rózsaszín ködtől nem láttam mekkora a távolság közöttünk. Nem láttam a szakadékot, ami körül vett engem, és csak bátorodva lépkedtem előre, mígnem belezuhantam. Eltűnt a köd, és én zuhanni kezdtem.

A tizennegyedik gong…

A tizennegyedik születésnapomra egy selyem szalagot kaptam tőle. Boldogan megkérdeztem, hogy miért, és akkor mondta el: megházasodik a tizenhetedik születés napján, és szeretné, ha majd csinos lehetnék.

Elmosolyodtam, mégis könnyek gyűltek a szememben. Gratuláltam neki, és elszaladtam onnan, szorítva a finom selyemszalagot, záporozó könnyekkel.

A tizenötödik gong…

Azóta nem is nagyon találkoztunk.

Azok után nem mentem többé az asztal alá olvasni, minden munkát megcsináltam, amit rám hagytak, még annál is többet. Hiányzott, mégsem kerestem többet. Egyre kezdtem tisztában lenni azzal, mennyire nem érhetek fel hozzá. Hiszen mit keres a szolgálólányka a leendő király körül?

A tizenhatodik gong…

Gyűlölöm őt, amiatt, hogy királyi vér csörgedezik az ereimben… és gyűlölöm magamat, amiért nem nemesi származású vagyok. Mit ér az, hogy az emberek összeházasodhatnak, összeköthetik az életüket valakivel, de egy egyszerű cselédlánynak esélye sem lehet az igazi boldogságra?

Olyan kegyetlen minden.

A tizenhetedik gong…

Ne! Vissza… kérlek idők Ura! Fordítsd vissza az időt! Még ne vegyék el tőlem, még ne fújja el a szél, plátói szerelmem utolsó hamvait is! Kicsit… kicsit még csodálhassam arca vonalait, beszélgethessek vele a könyvekről újból az asztal alatt! Akarom! Hát ennyi boldogságom sem lehet?! Egy apró, egy egészen picike! Ne vedd még el tőlem Őt! Idők ura, kegyelmezz egy szerelmes lánynak!

Könnyek gyűlnek a szemembe, és csak szorítgatom a selyem szalagot, amit kaptam.

Király lett. Mindenki éljenez, én pedig felzokogok a tömeg közepén. Senki sem hallja, senki sem látja. Égek a szerelem maró tüzében, csalódottan.

Mit is vártam?

Vad és zord minden körülöttem. A színek kivesztek a külvilágból számomra. Már minden csak fekete és fehér, már pontosan érzem, hogy zuhanok. Már pontosan látom a szakadékot is, eltűnt az a rózsaszín köd körülem.

Elfutok. Szembe indulok a tömeggel, könnyemet törölgetve, de hiába, hiszen újabbak jelennek meg. Kellett nekem belé szeretni. Kellett nekem ez?

El akarok bújni. Olvasni akarok, úgy tenni, mintha nem lett volna semmi, de ezt a szívemben az a nagy hiányosság nem hagyja. Érzem hogy leszakadt a szívem egy darabja, elveszett a semmiben, és ezt már nem pótolhatja semmi. Haragszom mindenkire, haragszom a világra!

El fogom Őt felejteni, el kell felejtenem…

Ó gyilkos harangok! Miért nem vártatok?