„Nem mindenik seculumban (évszázadban) születik Fénix, és sok száz esztendeig kell fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki világ s országok megbotránkozásának gyógyítója legyen, a maga nemzetének megvilágosítója. Ilyen vala a mi Mátyás királyunk, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki keresztyény királyok közül, kik utána voltak, ne álljon hasonlatosságért, mert bizony megocsusodik érdeme Mátyás mellett, s elvész tündöklősége, mint a csillagoknak nap támadásán.” Zrínyi Miklós itt idézett, Mátyás király életéről való elmélkedések című munkájában főnixmadárhoz hasonlítja a jeles uralkodót, aki ritka ajándéka országa történetének. Mátyás valóban mindmáig legtöbb elődjét, utódait pedig még inkább elhomályosító hírnévben és megbecsültségben részesül. Nem vetekedhet vele más a magyar történelemben, akinek annyi monda és tréfás történet kapcsolódna a nevéhez. Szinte kortalan mitikus hőssé vált, és nem csupán a magyarok emlékezetében, hanem – hiszen hazájuk közös volt – a horvát, szerb, szlovén népköltészetben és mondavilágban is szerepel mint hős, megváltó vagy megmentő, már-már emberfeletti alak.

Az ifjú Hunyadi
A középnemesi sorból az 1440-es években országos méltósággá emelkedett Hunyadi János fejedelemfiaknak kijáró nevelésben részesítette 1443. február 23-án született Mátyás fiát. Tanítói nemcsak írásra, olvasásra, nyelvekre okították, hanem bevezették a humanista gondolkodásba. A kutatók feltételezik, hogy Vitéz János, Hunyadi János egyik pártfogoltja, a humanizmus magyarországi „atyja”, a király későbbi egyik főembere is részt vett a nevelésében. Apja nem volt jártas a latin nyelvben, de már a kisfiú Mátyásban is kiváló tolmácsra talált, aki a latin mellett valamelyik szláv nyelven, németül és valószínűleg románul is megtanult. Nála legalább tíz évvel idősebb László bátyja korán lett katona és méltóságviselő, míg öccse alaposabb nevelést kaphatott. Hunyadi fiúként természetes volt az is, hogy bevezették a hadművészetbe. „Katonáskodásra nyilván apja taníttatta Mátyást. Állítólag a táborban nőtt fel a megpróbáltatásokat kétségkívül jól tűrő, valamennyi katonai diszciplinában jártas emberré fejlődött, aki képes volt akár egy folyót is átúszni” – meséli Kubinyi András Mátyás-életrajzában. Az, hogy szinte még gyermekként nagy tudásra tett szert, bizonyítja tehetségét. Sorsa ugyanis hamarosan úgy hozta, hogy nem lehetett ideje rendszeres tanulmányokra, legfeljebb olvasásra, ugyanis mindössze tizenöt évesen már nagy feladat várt rá.

Az akkor már szerte Európában nagynevű törökverő Hunyadi János csak három héttel élte túl a magyar végvári rendszer szívét jelentő nándorfehérvári vár hatalmas diadallal felérő megvédését. 1456 augusztusában meghalt, és ezt követően gyors egymásutánban zúdult szerencsétlenség és köszöntött szerencse a két Hunyadi fiúra. Hunyadi László apja örökébe akart lépni, ezért azt várta az akkori uralkodótól, a Habsburg-házból való V. Lászlótól, hogy őt nevezi ki a főkapitányi posztra. A király azonban a Hunyadiak ellenlábasának, Cillei Ulriknak adta a címet, amire László kaotikus események közepette megölette Cilleit. A király is a Hunyadiak foglya lett, és csak akkor kapta vissza szabadságát, amikor ígéretet tett arra, hogy nem áll bosszút. Ígéretét azután mégsem tartotta meg, és felségsértés vádjával halálra ítélte mindkét Hunyadit és családjuk több előkelő hívét is. Az ítéletet, titokban, egyedül Lászlón hajtották végre, míg Mátyást Bécsbe, majd Prágába hurcolta magával a király. Ki tudja, mi lett volna a fiú sorsa, ha a király nem hal meg hirtelen.

A Hunyadi család hívei, közülük is elsősorban Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály úgy érezhette, eljött a szerencsés pillanat: legyen Mátyás a király, aki mögött ott volt apja tekintélye, híveinek magánhadserege, és nem utolsósorban az ország legnagyobb birtokállománya. Ezen érvek, továbbá annak hatására, hogy Szilágyi felvonultatta fegyvereseit Budára és Pestre, éppen 550 esztendeje, 1458. január 24-én királlyá választották Mátyást. A monda arról mesél, hogy a Duna jegén történt a választás, de valójában arról lehetett szó, hogy oda vonult fel az ifjú Hunyadit éltető tömeg, hogy a várból a királyi tanács jól láthassa, kire kell szavaznia.

Az ekkor még Prágában raboskodó Mátyás nem sejtette, miként emelkedik fel hirtelen csillaga. Bonfini, későbbi udvari történetírója egy anekdotában megemlékezik arról, hogy amikor a választás híre elérkezett a cseh kormányzóhoz, az foglyát vacsorára hívta és a főhelyre ültette. Erre Mátyás nagyon megijedt, és azt hitte, ki akarják gúnyolni, aztán pedig kivégzik. Csak a vacsora után tudatták vele, hogy királlyá lett. Podjebrad kormányzó – azon ígéret fejében, hogy a fiatal uralkodó elveszi leányát – szabadon bocsátotta Mátyást, így az február közepén, egy héttel tizenötödik születésnapja előtt meg is kezdhette országlását. Igaz, egyelőre koronázás nélkül, mert a magyar királyi koronát 1440-ben ellopták Visegrádról, a német-római császár, III. Frigyes tartotta magánál, és egyelőre esze ágában sem volt visszaadni.

Egy erőskezű ifjú a trónon
Kinek kellemes, kinek kellemetlen meglepetésként kiderült Mátyásról, hogy nem lehet gyermekként kezelni. A korban nem volt ritka, hogy ilyen fiatal emberek kerülnek trónra, de arra már kevesen lehettek képesek, hogy Mátyáshoz hasonló eréllyel és céltudatossággal vágjanak bele az uralkodói feladatokba. Zrínyi Miklós példának látta Mátyást abban is, hogy rendelkezett az uralkodók legfőbb erényével: a parancsolni tudással. A Zsigmond király halála (1437) óta eltelt, igencsak sok bonyodalmat hozó két évtized után csak egy bátor, ambiciózus és kellően határozott egyéniség tudott rendet teremteni. Ezekkel a képességekkel felvértezve olyan erejű királyi hatalmat épített ki, amilyet rég nem látott a Magyar Királyság.
A politikáját ellenző vagy nem elég hűséges bárókat félreállította, helyükre családja, sok esetben köznemesi (sőt, nem egyszer polgári) híveit emelte. Szilágyi Mihálynak is csalódnia kellett, mert nem kapott olyan szerepet, mint annak idején Hunyadi János V. László mellett, és bár unokaöccse elismerte kormányzónak, de néhány év után a török ellen küldte a déli végekre. Az arisztokrácia sorait átrendezve olyan családok, például Báthori, Szapolyai, karrierjét indította el, akik még a következő évszázadban is az első vezetők között lesznek. A történetileg kialakult kormányzati rendszert látszólag nem változtatta meg, de sem a rendi országgyűlés, sem az udvari intézmények nem tudták akadályozni önálló döntéseiben. „Minden levelét vagy maga mondja tollba, vagy átolvassa, ha más írta. Ugyanígy késedelem nélkül átfutja mindazt, amit hozzá intéznek, bárhonnan érkezzék is” – jegyzi meg Bonfini. Személyes befolyását a bíráskodásban is megnövelte, hatékonyabb pénzügyigazgatást alakított ki, továbbá uralkodóelődei pénzrontási politikájával szakítva értékálló pénzt tartott fenn, és jövedelmeit a korábbiakhoz képest hatalmasra növelte. A jobbágyháztartásonként (azaz füstönként) szedett rendkívüli hadiadóban az volt a rendkívüli, ha nem szedte be (évente akár többször). Az adókból, a sóilletékből, a pénzverés jövedelméből, a bányapénzekből és a vámokból a legtöbb szomszéd államhoz képest óriási, mintegy 600-700 ezer aranyforintra rúgó állami jövedelemmel tudott gazdálkodni. (Ez nem éri el például a gazdag Velence vagy Franciaország jövedelmeit, és bármilyen magas is – ez fontos tényező Magyarország további sorsára nézve – talán csak harmada a déli határon álló Török Birodaloménak.) Későbbi jó hírével szemben erélyes és akaratos politikája miatt Mátyást a maga korában zsarnoknak, elnyomónak titulálták, és nem is egy összeesküvést szőttek ellene.

„Az ő udvara Mars oskolája volt”
Az ellene szervezkedők (és az utókor kritikájának) egyik érve az Mátyás ellen, hogy nem folytatta apja aktív törökellenes politikáját, bár Európa udvaraiban diplomatái mindenhol azt hangoztatták, hogy uralkodójuk fő gondja és törekvése az oszmánok elleni harc. Ebben a máig vitatott kérdésben csak sejtésekre támaszkodhat a történettudomány. Ésszerű Mátyás fejére olvasni, hogy nem a Magyar Királyság északi és nyugati szomszédainak ügyeibe kellett volna beavatkoznia, hanem a déli határnál fenyegető török ellen kellett volna hathatósan fellépnie, hiszen nem lehetett nem látni ezt a veszélyt. Tény azonban az is, hogy még a legnagyobb történelmi személyiségek sem jövőbelátók, és ami az utókor szemével egyértelmű, az adott korból szemlélve legfeljebb sejthető. Számba kell venni azt is, hogy Hunyadi János, aki a török Európából való kiűzését látta céljának, az 1456-os diadalt kivéve nem volt sikeres a török fősereggel szemben, és meg kellett elégednie a hatékony védekezéssel, valamint az ellenséges területekre való kisebb-nagyobb betörésekkel. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a Török Birodalommal szemben egyik európai ország sem tudta volna megvédeni magát, akármelyik kerül a „torkába”.

A veszély valóban nagy volt. 1459-ben eltűnt a magyarok és a törökök közötti utolsó ütközőállam, Szerbia, majd négy évre rá Bosznia is áldozatul esett. Erre válaszul Mátyás ostrom alá vonta és személyes részvétele mellett két és fél hónapos küzdelem után bevette Bosznia akkori fővárosát és legnagyobb erősségét, Jajcát. Ezután még megszerzett több tucat erősséget, és így Bosznia egy része Mátyás ellenőrzése alá került. Az 1470-es években sikerül elfoglalnia még egy kisebb török várat, Szabácsot, és megvédeni az országot az újra és újra betörő portyázóktól. Nagyobb támadó háborút azonban nem vezetett, és ha lehetett, inkább békét kötött a szultánnal.

Fő törekvése az volt, hogy kibővítse és megerősítse azt a határvédelmi rendszert, amelyet még Zsigmond alapozott meg: ez a rendszer több tucatnyi várból áll, amelyek két, egymástól átlagosan 100 km-re húzódó hatalmas ívben helyezkedtek el az ország keleti határától az Adriai-tengerig. A végvárak gyors megsegítése érdekében azok felügyelete alá bocsátotta a mögöttük található vármegyéket is, és a végvidéki urak kezén központosította a várak hátországának irányítását. A határvédelmi rendszer szilárdan állta a próbákat, ennek, valamint Nándorfehérvár 1456-os megvédésének hatására a törökök nem indítottak hódító háborút Magyarország ellen. Így Mátyás uralkodásának 32 éve alatt, majd még egészen 1521-ig (amikor a törökök mégis megszerzik Nándorfehérvárt), illetve 1541-ig elkerülte a tőle délebbre fekvő kisebb balkáni államok sorsát.

Feltűnő, hogy Mátyás milyen aktív külpolitikát folytatott nyugat és észak felé. Ez kezdetben uralma konszolidálásához volt szükséges: a magyar trónra ugyancsak kacsingató császár hadait ki kellett vernie, illetve meg kellett szüntetnie a cseh huszita zsoldosok felvidéki uralmát, ami nélkül nem tudott volna rendet teremteni. (Az eddig ellenséges zsoldosok egy része átállt Mátyás oldalára, és ezzel jött létre Mátyás zsoldosseregének alapja. E sereget nevezték később Mátyás halála után fekete seregnek.)
Az 1460-as évektől azonban már ő maga kezdeményezett. Nagy sikert jelentett számára, hogy vissza tudta szerezni III. Frigyestől a koronát, és így 1464-ben végre megkoronáztathatta magát. A következő két évtized háborúktól hangos. Mátyás beavatkozott Csehországban, elfoglalta Morvaországot, valamint Sziléziát, és a cseh rendek egy része királlyá is választotta. A cseh korona ugródeszkát jelenthetett volna egy még fényesebb címhez, ugyanis feltételezhető, hogy Mátyás Zsigmondhoz hasonlóan szerette volna megszerezni a német-római császári címet. Miután III. Frigyes mégsem emelte a választófejedelmek közé, több évet hadjáratozott Ausztriában, és elfoglalta annak Magyarországhoz közeli részeit: Alsó-Ausztriát, Karintiát és Stájerországot, székhelyét pedig 1485-ben Bécsbe helyezte át.
A meghódított területek birtoklása nem nyugodott szilárd alapokon, és a nyugati politika lényegében fiaskó maradt, mert Mátyásból nem lett császár. Külpolitikájának egyik mozgatórugója bizonyára az ambíció, a dicsőség elnyerése volt, és erre egy nem nagy múltú uralkodóház fiaként szüksége is volt. A kutatás azonban arra is rámutat, hogy valószínűleg sokkal nagyobb ívű gondolat és előrelátás vezette: tisztában kellett lennie azzal, hogy bár szomszédaihoz képest a Magyar Királyság túlerőben van – felduzzasztott, drága zsoldosseregének, feltűnően magas központi jövedelmének és tehetséges uralkodójának köszönhetően –, de a török veszéllyel szemben minden erejét összeszedve sem bírhat egyedül. A gazdag ausztriai, cseh és sziléziai tartományok elnyerése bizonyára akkora birodalomhoz segíthették volna, amely már komoly akadályt jelent a hódítók előtt.

Amikor Zrínyi „Mars oskolájának” nevezte Mátyás udvarát, arra is gondolhatott, hogy Mátyás – neveléséhez méltóan – nem vetette meg a katonaéletet, sőt, megemlítik azt is, hogy elemében érezte magát a táborban, közvetlenül viselkedett embereivel, látogatta a sebesülteket, katonáival kockázott, és álruhában felderítésre is vállalkozott. Leggyakoribb olvasmányai ókori hadtudományi munkák voltak.
Mátyás hatalmas terveinek megvalósításához fontos lett volna egy jó házasság és örökösének felnevelése. Első felesége még fiatalon meghalt, tőle nem született gyermeke. Végül 1476-ban hozzá illő királylányt vehetett feleségül: a nápolyi király Beatrix nevű 19 éves szép és művelt leányát. („Az olasz menyecske megváltoztatta az hatalmas királyt” – írta a 16. században élt Heltai Gáspár történetíró. Valóban megváltozott Mátyás környezete, amely korábban néha inkább egy katonai tábort idézett. A leírások tanúsága szerint megérkezésekor Beatrix kissé aggályosnak találta az asztalterítők állapotát, de természetesen ennél nagyobb volt a hatása: az ő ízlésének és a magával hozott művészeknek nagy szerepe volt Mátyás reneszánsz udvarának kialakításában.) Ez a házasság ugyancsak gyermektelen maradt, és így házasságon kívül, egy osztrák polgárlánytól született János fiát igyekezett felesége és sok nagyúr ellenére örökösévé tenni. Amikor azonban Mátyás 1490 húsvétja előtt Bécsben hirtelen, valószínűleg agyvérzés következtében, meghalt, Corvin János nem tudta átvenni a trónt. Az ország elvesztette az erőskezű uralkodóját, és szinte pillanatok alatt szétbomlott a rend.

A reneszánsz uralkodó
Amennyire egyedi és kezdeményező szellemű, új formákat kereső volt Mátyás politikája, hasonlóan viszonyult a kultúrához is. Neveltetése következtében fogékony volt az olasz humanizmus tanításai iránt. Kedvelte az antik szerzőket, ha tehette, szívesen olvasott, vagy vett részt itáliai mintára szervezett humanista filozófiai tárgyú beszélgetéseken. Fennmaradt egy olyan párbeszéd, amelyben a megfelelő kormányformáról cserél eszmét tudósaival. Udvarában igyekezett körbevenni magát a reneszánsz szellemmel. A Vitéz János által Itáliában taníttatott magyar diákok – közülük a leghíresebb unokaöccse, Janus Pannonius, Mátyás egyik belső embere, politikájának népszerűsítője – és a Beatrixszal ideérkező olasz művészek és tudósok szinte szellemi szigetet alkottak, az Alpoktól északra az első udvart, ahol az ókor bölcsei és a kortárs humanisták szavai értő fülekbe jutottak. A királynéval együtt került Budára a firenzei platonista akadémia egyik tagja, Francesco Bandini, és általa létesült kapcsolat a budai humanisták és a firenzei akadémia vezetője, Ficino között. Mátyás meg is hívta Ficinót, de ő végül nem látogatott Budára. Janus Pannonius barátjaként jött az udvarba Galeotto Marzio, aki megörökítette Mátyás bölcs és tréfás mondásait és tetteit – a sok-sok fennmaradt történet alapján biztosak lehetünk abban, hogy a királynak volt humorérzéke. Antonio Bonfini a király, Petrus Ransanus pedig a királyné megrendelésére készítettek a magyar történelmet feldolgozó munkákat. Mivel a korban „illett” találni egy antik őst, Bonfini a Hunyadiak címerében látható hollót összefüggésbe hozta a római származással, miszerint Mátyás a római Corvinus család leszármazottja lenne (a holló latin neve alapján).

A nagy király egyik legjelentősebb, műveltségét, tudomány- és művészetpártolását megmutató alkotása Budai várában létesített Bibliotheca Corviniana. Mátyás Budán és Bécsben is fenntartott könyvmásoló műhelyt, és Firenzéből is rendelt könyveket. Körülbelül 170 kötet maradt meg ebből a latin és görög nyelvű 2000-2500 filozófiai, irodalmi (a klasszikus irodalom nagy része), történeti, retorikai, csillagászati, orvosi, hadtudományi, építészeti témájú díszes könyvből. Közülük kevés volt a nyomtatott, de fontos adat, hogy 1473-ban készült Andreas Hess budai műhelyében az első (és sokáig az utolsó) Magyarországon nyomtatott könyv. Valószínű, hogy korában csak a pápai könyvtár múlta felül Mátyásét, aki képes volt rövid esztendők alatt egymaga olyan szellemi központot létrehozni, amely bámulatra méltó lett volna Itáliában is. Ennek a törekvésnek a jele az is, hogy két egyetemalapítási kísérlet is történt uralkodása alatt: az egyik Vitéz János nevéhez fűződik Pozsonyban (az oktatás elindult ugyan, de Vitéz halálával megszakadt), a másikat pedig maga Mátyás kezdeményezte, és ehhez Budán építtetni kívánt egy külön egyetemi épületet is, amire azután halála miatt már nem került sor. Udvarában megfordultak a kor híres asztrológusai, orvosai is. Vitéz Jánoshoz hasonlóan Mátyás nagy híve volt a csillagok tudományának, Budán építtetett is egy csillagvizsgálót.

Itáliai kortársaihoz és példáihoz hasonlóan bőkezű mecénása volt a művészeteknek. Olasz szobrászok, festők, zenészek éltek az udvarban, ahol – ahogy az egyik vendég beszámolt róla – olyan kiváló zenészek és énekesek mulattatták a királyt, hogy csak a pápa művészei múlhatták őket felül. Bonfini azt is lejegyezte, hogy a király szívesen hallgatott lakomáin lantkísérettel előadott magyar nyelvű hősénekeket.
Középkori királyaink közül ő volt az egyik legnagyobb építtető. A reneszánsz jegyeket a gótikával kombináló építkezései a budai várban és Visegrádon a török korban elpusztultak, így legfeljebb az ásatásokból előkerülő reneszánsz kőemlékek alapján sejthetjük a hajdanvolt pompát. Jelenleg több mint száz helységben tudunk Mátyás által finanszírozott, ill. támogatott gótikus vagy reneszánsz stílusú építkezésekről. A külföldi vendégek csupa elismerő szóval dicsérték az uralkodó ízlését és bőkezűségét, és talán igaz az is, amit az 1541-ben a várat elfoglaló törökökről meséltek: annyira elámultak az akkor régi fényéből még valamennyit megmutató épületek láttán, hogy sajnálkoztak, miért nem lehet nekik ilyen csodálatos palotájuk Konstantinápolyban.
„Meghalt Mátyás, oda az igazság” – mondja a szólás. Az utókorból visszanézve, Zrínyi szavával, valóban egy „főnix” volt, aki egyéni tehetségével és akaratával olyan alkotásokat teremtett, amelyekre több generáció, avagy több ország együttvéve sem lett volna képes. Nem könnyű olyan társára találni a történelemben, akiben ennyi kezdeményező erő és emelő, előrevivő szándék lett volna, párosulva a politika művészetével és kimagasló szellemi képességekkel. Mátyás reneszánszot hozott abban az értelemben is, hogy az Árpádok kihalása után, amikor sorra idegen házak birtoka volt az ország, újra egy nemzeti uralkodó került a trónra, aki egy rövid korszakra szinte „újjászülte” a magyar királyságot. Nem elégedett meg a meglevő keretek fenntartásával, hanem új energiákkal töltötte fel őket: célja egy tekintélyes közép-európai ország és dinasztia, egy erős állam, egy reneszánsz szellemi központ létrehozása volt.
„Mihelyt meghala, mindjárt meg kezde bomlani a békesség. Ottan megelevenülének a törökök is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volna az Mátyás király.” (Heltai Gáspár) A hamarosan bekövetkező katasztrófák – a mohácsi csatavesztés, az ország három részre szakadása, a függetlenség majdnem négy évszázadra való elvesztése – után szinte csodának, mesebelien békésnek és rendezettnek tűnt Mátyás kora. Valószínűleg ez is magyarázza, hogy az örök emberi erényeket hordozó bölcs, bátor és igazságos mitikus alakká vált az emlékezetben.

Takács Mária