"Bódog férfiú vala, ki miképpen nagy tisztességgel viselé az ő életét: azonképpen meg is hala nagy dicsőségben. Hogy éle ez világban, mindenkor megoltalmazza vala Magyarországot minden veszedelemtől." (Heltai Gáspár, 1575)

A 2006-os esztendő ünneplésre méltó évfordulói között ott van egy fél ezredévnél is régebbi esemény, Nándorfehérvár várának nevezetes és világhíres megvédése 1456-ban, ami Magyarország fordulatos eseményekkel teli 15. századába és egy legendává vált alakhoz, Hunyadi Jánoshoz visz bennünket. A történelemkönyvekben álló, vastag betűs adattá merevült nagy történelmi figuráinknak egyszerre jut kellemes és nem éppen tisztes szerep múltunk szemléletében: egyfelől mindannyian tudunk róluk, nevük könnyen válik akár ellentétes dolgok szimbólumává is, másfelől azonban gyakran csak leegyszerűsített fogalmak jutnak eszünkbe róluk, és mintha elfelejtenénk, mennyire érdekes, hús-vér, küzdő emberek ők, akik az adott kortól függetlenül tanulnivalót és példát adnak számunkra. Lépjünk most közelebb a középkori Magyar Királyság egyik legtehetségesebb alakjához!
"A fegyverek hatalma szinte teljesen összekavarta a jogrendet... Szabad volt akkor gyűlölködni és kincseket ígért a rablás meg az ellenséges dúlás. De borzalom! Inkább rokoni, semmint ellenséges dúlásról kell beszélnem, hiszen baráti kéz fordul tulajdon vére ellen, és atyafi vív csatát atyafiával!" Így jellemzi Vitéz János azt a zűrzavaros állapotot, amely az 1430-as évek végétől, Luxemburgi Zsigmond viszonylag békés uralkodása (1387-1437) után az országra köszöntött. A főurak ligákba, vagyis érdekcsoportokba tömörültek, hogy egymás és a király rovására mind több tekintélyt és főleg vagyont szerezzenek. Országrésznyi birtokokon és hivatalokon osztozkodva, az állami jövedelmek egy részét megkaparintva valóságos kiskirályok lettek. Emellett az állam tekintélye a trónviszályok (I. Ulászló és Zsigmond özvegye között) és egy gyermekkirály (V. László) uralkodása miatt is a mélypontra süllyedt, és a jobb napokat látott királyságot az a sors fenyegette, amely a német birodalmat már elérte, azaz közel állt ahhoz, hogy független territóriumokra essen szét.
Mindez egy békés kort is megkeserítene, de a Magyar Királyság számára még vészjóslóbb volt, ugyanis határainál megjelent a kor legrettegettebb katonaállama - amellyel a történettudomány szerint a nálunk módosabb országoknak is meggyűlt volna a baja -, a török birodalom. Hunyadi János nem azzal emelkedett ki kortársai közül, hogy egységet tudott volna teremteni az anarchiában, és hogy nem vett volna részt a ligák viaskodásában. Azzal tűnik ki, hogy tovább látott sok főúrnál, és szerzett vagyonát nemcsak saját nemzetségére, hanem egész hazája javára, a török elleni harc elősegítésére igyekezett fordítani. Képességeit és erejét nem csupán rövidtávú célokra használta fel, hanem a közösség szintjén tudott gondolkodni és cselekedni.
A Magyarországra szakadt havasalföldi bojárcsalád sarjaként 1407 körül született Hunyadi bámulatos karriert futott be. Apja még Zsigmond szerény udvari főtisztje volt, akitől igen távol állt az arisztokrácia státusza. A neki adományozott Hunyadvár birtok után kezdte használni a Hunyadi nevet. János fiára is hasonló pálya várt volna, de őt tehetsége és szerencsecsillaga nagyobb szerephez segítették. Fiatal éveiben egy-egy nagyúr kíséretében szolgált, majd Zsigmond király átvette udvari lovagjai közé. Az uralkodó kíséretében gazdag hadi tapasztalatokat szerzett Itáliában és Csehországban, diplomáciai látóköre pedig európai mértékűvé tágult. Növekvő tekintélyének jeleként egyre több birtokhoz jutott (szörényi bán, erdélyi vajda, temesi ispán, nándorfehérvári kapitány - jórészt a török "torkában" fekvő területek), és I. Ulászló híveként az országnagyok közé emelkedett. Ezzel teremtette meg azt a vagyont, amely később lépcsőül szolgált a királyi trónhoz kisebbik fia, Mátyás számára, aki a tehetősség mellé természetesen tehetséget és gondos nevelést is kapott apjától, hiszen Hunyadi udvarában humanisták működtek (köztük legnevesebb a hadvezér által támogatott Vitéz János), és adtak sokoldalú oktatást az örökösöknek.
Hunyadi János 1442-ben lett messze földön is híressé, amikor, egy előzetes vereség után, fegyverbe szólítva a környékbeli lakosságot is, legyőzte az Erdélybe betörő Mezid bég csapatait, majd nemcsak egy fosztogató martalóchad, hanem az európai tartományok serege fölött is diadalmasodott. Ez a győzelem lelkesedést és bizakodást váltott ki az egész keresztény világban, mert európai sereg csatában még nem tudott győzedelmeskedni ekkora szultáni sereg felett. Az ország közvéleménye azt a hőst látta benne eljönni, aki diadalra vezeti a fegyvereket, és visszahozza az Árpádok dicsőségét.
Maga Hunyadi is egyre bizakodóbb lett, és észrevette, hogy annak a hibának a veszélye fenyeget, amely mind egyéni, mind közösségi szinten megbéklyózza az energiákat és elaltatja az akaratot: ez a kivárás, a passzivitás, a behódolás a körülményeknek, a kezdeményezőképesség hiánya. Ha csak reagálunk az élet kihívásaira, nagyon szűk a cselekvési terünk, ha azonban merünk nagyot gondolni, és aktívnak lenni, akkor esélyünk van arra, hogy magunk irányítsuk az eseményeket. Nem elég csak védekezni, hanem célt kell kitűzni, "...mert az ellenség - a vallásé s a hazáé is egyben - állandóan zaklat bennünket, és vele szemben végre nekünk is már karddal kellene harcolnunk, nem pajzzsal!" - véli egyik levelében. "Határszéli betörései szólítottak hadba bennünket, s hogy ne tetézzük a bajokat mulasztással, úgy határoztunk, hogy inkább mi megyünk a várt ellenséghez, mint késlekedésünk következtében ő jöjjön mihozzánk - abból a meggondolásból, hogy jobb támadást indítani, mint azt elszenvedni." (Vitéz János levelei) Ennek jegyében a következő évben már egy nagyszabású támadó háborúhoz szervez sereget. A később "hosszú hadjáratnak" nevezett balkáni akcióban több ütközetben sikerült vereséget mérnie a török seregre, de nem tudott elfoglalni semmilyen erősséget, és nem érte el eredeti célját, a szultán európai székhelyét, Drinápolyt sem, azonban "az egyetemes hadtörténetben kevés példa akad rá, hogy egy hadsereg oda-vissza közel kétezer kilométert megtesz a túlerőben levő ellenség területén, s mindeközben egyetlen csatát sem veszít" - írja Szakály Ferenc történész.
A már a "hadak villámának" nevezett Hunyadi kitartását bizonyítja, hogy nem akart lemondani arról a célról, hogy a törököt kiűzze Európából, ezért látva, hogy sikerült vérveszteségeket okoznia az oszmánoknak, a szultánnal megkötött béke ellenére újabb támadó háborúra ösztönözte a királyt, mert abban is bízott, hogy a pápa és a török által szintén fenyegetett Bizánc, továbbá Velence is támogatást nyújtanak. Azonban ezek csak felemás módon adták meg az ígért segítséget, nem zárták le a tengerszorosokat az Ázsiában állomásozó szultán elől, így az hadaival Hunyadi számításai ellenére a magyarok háta mögé került, és az 1444-es várnai összecsapásban a több mint kétszeres török túlerő győzött, miután Ulászló király is a csatamezőn maradt.
A szinte szétesett országnak volt is királya, és nem is volt. Feltételesen elismerték az ötéves Habsburg-ivadék, V. László uralmát, de az országgyűlés főkapitányokat rendelt ki (közöttük Hunyadit), majd 1446-tól kormányzóvá választotta a legendás "Törökverőt", akinek a vereségek sem csorbították nagy hírét. Hat éven át betöltött, minden korábbinál szélesebb hatáskörű új tisztségében nem annyira az országegység helyreállításán munkálkodott, hanem befolyási övezetének megnövelésén. Magánvagyona már meghaladta a királyét és összevéve az ellene szervezkedő bárói ligákéit is. Szinte úgy kormányozta az országot, mintha az hatalmasra duzzadt magánbirtoka lett volna. Szakály Ferenc szerint "Hunyadi persze joggal vélekedett úgy, hogy nála jobb kezekben lesznek a királyi várak és bevételek, mint a gyenge akaratú uralkodónál. Mert egy tekintetben valóban több fejjel kor- és vetélytársai fölé emelkedett: a megszerzett erőforrásokból, sőt magánvagyonából is messze többet fordított a török elleni harcokra, mint emezek."
Hadvezetői képességeire és áldozatkészségére az 1450-es években nagyobb szükség volt, mint bármikor előtte. 1453-ban a világhódító ambíciókat tápláló II. Mohamed szultán vezetésével a törökök bevették Bizáncot, és bekebelezték a bizánci birodalom maradványait. Következő célpontjuk Szerbia volt, majd a magyar határvédelmi rendszer kulcsa, a mai Belgrád, azaz Nándorfehérvár. Néhány vele szövetséges főúron kívül egyedül Hunyadira maradt a vár védelme, illetve felmentése, miközben a király Budáról Bécsbe menekült. Valószínűnek mondható, hogy abban az esetben, ha ő is lemondott volna a vár védelméről, annak kis létszámú védőereje rövid időn belül megtört volna, és az ellenség - megszerezve a déli védelem szívét - , egy éket szakíthatott volna ki az ország déli részéből (ez történt 1521-ben, amikor már nem volt Hunyadihoz mérhető tetterő és áldozat senkiben).
Ahogy korábban sem jött létre hatékony európai összefogás a balkáni magyar kezdeményezések támogatására, most sem áramlottak a felmentő seregek semmilyen égtáj felől. Mindenesetre a pápa elrendelte, hogy delente harangszó figyelmeztesse a híveket az imára a magyar várvédőkért. (Utóbb ez a pápai körlevél már a győzelem hírével együtt jutott el szerte Európába, és ezért máig úgy él a köztudatban, hogy a déli harangszó a nándorfehérvári győzelmet hirdeti.) Hunyadi magánhadserege, a hozzá tartozó területek nemessége, a környékbeli magyar és szerb önkéntesek és a Kapisztrán János ferences szerzetes által toborzott keresztesek élén áttörte a török gályák dunai hajókordonját, felszabadította a körbevett várat, majd visszaszorította az ostromló oszmánokat.
A nándorfehérvári győzelmet az egyik legfényesebb diadalként tartja számon a magyar és az európai történetírás. Török szultáni sereget Hunyadin kívül csak Timur Lenknek és Lepantónál a spanyol Armadának sikerült maga alá gyűrni. A bátorsága és hősiessége miatt a törökök által is tisztelt hadvezér már nem érhette meg, hogy esetleg ellentámadást kezdeményezzen. A csata után a táborban pestisjárvány tört ki, és őt is a halálba ragadta. A nándorfehérvári csata és Hunyadi János hadtörténeti jelentősége vitathatatlan: a viadalt követően a török seregek majdnem két emberöltőn keresztül (65 évig) nem vállalkoztak újabb hasonló támadásra a Magyar Királyság ellen, Hunyadi pedig még utoljára megszilárdította a küldetésébe vetett hitet. Példát adott arról, hogy az egyéni képességeket és a hatalmat mindaddig csak külsőleges, múló adományként viseli az ember, amíg nem fejlődnek ki benne a belső erények: az áldozat, a felelősség vállalása, a bátorság és a változtatni akarás - nem csupán maga, hanem a közösség javára.

Takács Mária