Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az ottani, kék üveghegyen is túl, élt egy gyönyörű lány. Olyan szép volt, hogy párja nem akadt a széles a nagyvilágban. Hiába is keresték volna, nem találtak volna hozzá hasonlót. De nem csak szép volt ám, hanem észért sem kellett a szomszédba mennie.

Apjával éldegéltek szegényesen, de boldogan. Igaz sokszor koplaltak, de ezért soha nem panaszkodtak. Mindig azzal vigasztalták egymást, fő, hogy egészség legyen. Hála Istennek, nem is voltak betegek. Úgy virítottak, mint ősszel a fán a legszebb alma.

A lány szépsége hamar ismert lett a környéken, sőt még azon túl is. Csoportostul jöttek a kérők, de a lánynak egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami kifogást. Szegények csalódottan kullogtak el a lányos háztól.

Egyik nap a király fia a környéken vadászott. Valahogy a szerencse elkerülte és egyetlen vadat sem sikerült elejtenie. Későre járt, és már nem tudott hazamenni, Ezenkívül meg is éhezett. Nem csoda, hiszen reggel óta nem evett semmit. Illően bekopogott a faluszéli kisházba, ahol a lány lakott az apjával.

Senki nem tudta, hogy ő a királyfi. Ruhája sem árulta el, hiszen egyszerű vadászgúnya volt rajta, akár vadász is lehetett volna.

- Jó estét, gazdauram! – köszöntötte, a bentlévőket.

- Kerüljön beljebb vadász úr, ha már erre jár. –fogadta a gazda, és leültette a vendéget az asztalhoz.

Éppen vacsoráztak. Szegényes volt a vacsorájuk. Héjában főtt krumplit ettek. Szívesen megosztották ezt is a királyfival, aki boldogan elfogadta, mert már nagyon megéhezett. Amint jóllaktak, a szegény ember kerített valahonnan egy üveg bort, és szépen eliddogáltak késő estig. Közben mindenféléről beszélgettek, de a királyfi nagyon ügyelt, hogy el ne árulja, hogy kicsoda. Mindvégig abban a tudatban voltak, hogy egy jó vágású vadászt látnak vendégül.

A fiatalok állandóan egymást nézték. Ilyenkor mindkettőjük szívét forróság öntötte el. Érezték, ez nem akármilyen találkozás, ennek még lesz folytatása.

Éjfél tájt elálmosodtak és lefeküdtek. A királyfinak a vendégszobában vetettek puha ágyat, ahol olyan kellemesen aludt, hogy ameddig csak él mindig megemlegeti. A királyi palotában sem volt ilyen jó helye. Lehet, hogy azért, mert a szegény ember lánya igazgatta el neki a dunyhát és a feje alját. Mielőtt elaludt volna, a lány beszólt a szobába:

- Jó éjszakát, vadász úr!

Olyan szépen csenget a szava, hogy valósággal álomba ringatta a királyfit.

Eljött a reggel és el kellett búcsúzniuk egymástól. Útravalónak még egy kis szalonnát és vöröshagymát is csomagolt a lány.

A vadász ruhába bújt királyfi megért hálálkodni, és megígérte, hogy alkalomadtán viszonozza a vendéglátást.

Hazament a királyfi, de otthon nem volt maradása. Állandóan a lányra kellett gondolnia. Akármihez kezdett, mindig a lány jutott az eszébe.

Teltek – múltak a napok. A királyfi nem tudott szabadulni a lány gondolatától. Mindig csak őt látta szemei előtt. Nem bírta tovább, beszélt apjával a lányról, és mondta neki, hogy elveszi feleségül. Amikor ezt a király meghallotta, éktelen haragra gerjedt:

- Fiam verd ki a fejedből, hogy szegény lányt veszel feleségül! Hozzád szép hercegkisasszonyok illenek. A szomszéd király leánykája éppen tegnap került eladósorba. Ő való neked, nem pedig a szegény ember lánya.

A királyfi nagyon elszomorodott. Nem volt neki semmi baja a szomszéd király lánykájával, de ő másba volt szerelmes. Fogta magát, és ellovagolt a lányhoz, hogy megkérje a kezét. A fényes, drága ruhába nem ismerték meg benne az egykori vadászt, és nem értették, mit akar náluk a királyfi.

- Azért jöttem – mondta a királyfi a szegény embernek -, hogy megkérjem a lánya kezét. El szeretném venni feleségül.

- Jaj, fenséges királyfi – kezdte a lány apja – ne űzzön belőlünk tréfát! Szegények vagyunk, mint a templom egere. Különben is, már lányomnak van mátkája, akibe annyira belepistult, hogy éjjel nappal csak reá gondol.

Ezeket halván a királyfi olyan boldog lett, hogy majd kiugrott a bőréből. Se szó, se beszéd elrohant egyenesen vissza a palotába, ahol magára öltötte a vadászgúnyáját. Az arcát még egy kis porral is behintette, hogy minél hitelesebbnek lássék. Most már tényleg olyan volt, mint az a megfáradt vadász, akit megismertek azon az estén. Amikor ezekkel kész volt, visszavágtatott a szegény ember házához, és lelkendezve mondta:

- Ugye most már rám ismernek?

- Hogyne vadászuram – mondta az apa, és azonnal hívatta a lányát, aki jött, is mint a szélvész, meghallván, hogy itt a vadász.

A királyfi hosszas magyarázkodásba kezdett mire sikerült megértetni, hogy ő tulajdonképpen a korona várományosa. Ezeket hallva megrettent a szegény ember és a lánya. Nagyon kényelmetlenül érezték magukat. Főleg akkor ijedtek meg, amikor értesültek arról, hogy az öreg király ellenzi a kézfogót. A lány, hogy mentse a menthetőt ezekkel a szavakkal fordult a királyfihoz:

- Édes mátkám, egyetlen gerlicém, olyan szívesen lennék a hűséges feleséged, hogy ezt szavakkal elmondani nem tudom, de most mégis azt úgy gondolom, jobb lesz, ha mindörökre elbúcsúzunk egymástól. Nem vagyok én méltó a királynéságra. Gyorsan ülj fel a lovadra, és vágtass a szomszéd király lányához, és kérd meg annak a kezét! Ő illik hozzád, én csak egy egyszerű szegény leányzó vagyok.

A királyfi ezt nem hagyta, addig – addig beszélt, amíg elcsavarta a lány fejét, és ráállt, hogy feleségül menjen hozzá.

Boldogan lovagoltak a királyi palotába, és az úton arról ábrándoztak, hogy milyen lakodalmat tartanak, kiket hívnak meg a lagziba. De sajnos a boldogság nem tartott sokáig, mert otthon a király barátságtalanul fogadta őket. A lányra rá sem nézett. Hiába volt csodálatos, és szép, a királyfi apja nem tűrte meg a palotában. Minduntalan kimutatta, hogy mennyire nem szereti és ahol csak tudott, kellemetlenséget okozott a lánynak. Még az áldását sem adta az ifjú párra. A királyfi hiába kérlelte apját, hogy békéljen meg választottjával, hiszen kimosdatva, szépruhába bújtatva szebb volt bármelyik királykisasszonynál, és ráadásul okos is volt, de ez sem hatotta meg a zord lelkű atyát.

Egyszer, amikor a királyfi elment vadászni, az öreg király egyedül maradt otthon az ifjú asszonykával. Fondorlatos módon felcsalta a palota legmagasabb tornyába, hogy megmutassa neki milyen nagy az országnak a királya, és egy óvatlan pillanatban kilökte az ablakon.

Jaj, szegény lány esett, esett, de sehogy sem akart földre érni, mert éppen akkor repült ott egy galamb raj, és azok elkapták. Egyenesen a jóságos galambtündérhez repítették, aki, amikor meghallotta a történetét, nagyon megsajnálta és mondta:

- Galambbá változtatlak, és így mindig kedveseddel lehetsz. Éjjel repülj az ablakához, és kérd meg, hogy engedjen be! Minden éjjel a hitvesi ágyban alhatsz, de amint a napsugár aranyló sugara bevetődik az ablakon vissza, kell térned hozzám.

Örült a lány, hogy legalább éjjel férjével lehet.

Hazaért a királyfi a vadászatból és kereste a feleségét. Az öreg király, mintha tiszta szívből bánkódott volna, imitálva a szomorúságot mondta a fiának:

- Nagy tragédia történt, édes fiam. Már én is kezdtem megszeretni a kis menyemet. Felhívtam a palota legmagasabb tornyába, hogy megmutassam neki az országunkat, amikor jött egy hatalmas szélvihar és letaszította a toronyból. Szegényke azonnal szörnyet halt.

Sírt a királyfi és azonnal rohant, hogy megkeresse felesége holttestét. Hiába kereste, de sehol nem találta.

- Apám, sehol nem találom. Hová lett?

Apja megint ravaszkodva mondta:

- Nem volt elég, hogy lezuhant a toronyból, holttestét elvitte egy éppen arrafelé ólálkodó farkas. Azonnal utána küldtem a legjobb vadászaimat, de a farkas úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el a feleségeddel együtt.

A királyfi hitt apjának, és még jobban sírni kezdett. Bement a szobájába és magára zárta az ajtót. Senkivel nem akart beszélni. Azt tervezte, hogy elemészti magát és szeretett felesége után hal.

Csak ült a szobában és maga elé bámult. Várta a halált, mert felesége nélkül, semmit sem ért az élete. Egyszer csak egy hófehér galamb szállt az ablak párkányára és kicsi csőrével megkocogtatta az ablakot.

Eleinte a királyfi nem figyelt rá, de amint egyre jobban kocogtatta a galamb az ablakot kénytelen volt egy pillantást vetni a galambra.

- Mit akarsz, kicsi galamb? – kérdezte kíváncsian.

- Nyisd ki az ablakot – csipogta.

A királyfi nem értette, mit akar a galamb, de teljesítette a kérését és sarkig kitárta az ablakot. A galamb azonnal berepült rajta és egyenesen a hitvesi ágyra repült. Ott megrázta magát és egy szempillanat alatt a feleségévé változott. Amikor a királyfi meglátta, olyan boldog lett, hogy majd kiugrott a bőréből.

- Édes rózsám, szép virágszálam, kicsi turbékoló galambom – nem győzte becézni, kényeztetni feleségét – te élsz? Nem haltál meg? Apám azt mondta, hogy lezuhantál a palota legmagasabb tornyából és holttestedet elrabolta egy farkas. Ugye most már mindig velem maradsz?

A felesége elmosolyodott és átölelte a férjét, majd mindent részletesen elmesélt:

-A galambok mentettek meg a haláltól és egyenesen a galambtündérhez vittek, aki galambbá változtatott. Megengedte, hogy minden éjjel meglátogassalak. Sajnos, amint pirkadni kezd, vissza kell repülnöm a galambtündérhez.

Ezeket meghallva a királyfi örült is meg bánkódott is. Örült, hogy viszontláthatja feleségét, de nagyon bánatos volt, hogy minden reggel el kell búcsúzniuk egymástól, és estig nélküle kell lennie. De nem tehetett mást, mert félt, ha lázadozik, végképp elveszíti feleségét.

Nagyon lassan telt el a nappal. Alig várta, hogy lebukjon a nap a távoli hegyek mögött. Akkor kinyitotta az ablakot és várta a kicsi galambot. Nem kellett sokáig várnia, mert, amint besötétedett, megjelent a galamb és újból a királyfi felesége lett belőle.

Így ment ez hosszú heteken keresztül, de a királyfi sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy reggel meg kell válnia drága feleségétől. Elhatározta, hogy meglesi, hová repül, hol lakik a galambtündér. De erről nem szólt a feleségének. A környékbeli ezermesterrel készítetett egy repülőszerkezetet, és azt jól elrejtette a szobában. Amikor felesége galambbá változott és kirepült az ablakon, elővette a szerkezetet és rápattant. Gyorsan kellett cselekednie, hogy a kicsi galamb el ne tűnjön a szeme elől.

Az első két alkalommal nem is sikerült követnie a galambbá változott párját, de harmadszorra cselt eszelt ki. Észrevétlenül a felesége lábára egy vékony zsinórt kötött, a másik végét a repülőszerkezetre. A zsinór jó hosszú volt. Így amikor a galamb kirepült maga után húzta a zsinórt. A királyfinak volt ideje kényelmesen felülni a szerkezetre, és csak követnie kellett a zsinórt, ami el is vezette a galambtündér várába.

A kapuban két hatalmas sas állta az útját.

- Hová? Hová, emberfia? – kérdezték szigorúan.

- A galambtündérrel szeretnék beszélni – mondta a királyfi magabiztosan.

- Ide bizony ember be nem teheti a lábát, ha nem hordod el azonnal az irhádat, kivájjuk a szemed. Nézz csak oda arra a nagy égígérő fára! Ágain szép számmal lógnak hozzád hasonló legények, akik megpróbáltak bejutni a galambtündérhez. Mindegyiknek kivájtuk a szemét és felakasztottuk, hogy mások okuljanak belőle.

A királyfit nem olyan fából faragták, hogy megijedjen két sastól. Különben is híres vadász volt, gyorsan kirántotta a kardját, és még mielőtt a sasok védekezni tudtak volna, az egyiknek egy suhintással levágta a fejét, és a másiknak meg felpattant a hátára és megparancsolta, hogy vigye a galambtündér elé. Kénytelen volt engedelmeskedni, ha nem akarta, hogy az ő feje is a porba hulljon. Igen ám, de a várba három kapun lehetett bejutni. A másodig kapunál egy hatalmas griffmadár állta el az útjukat. Olyan magasan hordta a fejét, hogy a királyfi hiába próbálkozott sehogyan sem tudta levágni. Félő volt, hogy griffmadár hegyes csőrével agyoncsapja. Szerencsére pisztolyát mindig magánál hordta és az utolsó pillanatban, előrántotta, és egy jól irányzott célzással leterítette a madarat.

Már csak egy kapu volt hátra. Ez volt a legnehezebb, pedig ezt csak egy parányi veréb őrizte. De ez a veréb olyan szemtelen, és erőszakos volt, hogy sehogy sem sikerült legyőzni. Már úgy látszott, hogy szégyenszemre fel kell adnia, hogy bejusson a galambtündérhez. Végül cselhez folyamodott:

- Fussunk versenyt – mondta – aki előbb ér ahhoz a nagy fához, az győz és annak a kérését a másik haladéktalanul, teljesíti. Legyen az akármi.

Tetszett a verébnek a javaslat, és elfogadta a kihívást, mert azt hitte, úgyis ő nyeri meg a versenyt. De tévedett, mert megfeledkezett arról, hogy a verebek nem tudnak futni, csak ugrálni. Hiába ugrándozott szaporán a királyfi hosszú lábaival nem tudott versenyre kelni. Így lemaradt, és a kihívója nyerte meg a futóversenyt. Kénytelen volt teljesíteni a kérését.

- Mit kérsz cserébe, hogy megnyerted a versenyt? – kérdezte a veréb.

- Csak annyit kérek, hogy engedj be a kapun, és hadd járuljak a galambtündér elé!

A kicsi veréb még örült is, hogy ilyen könnyen megúszta. A királyfi kérhette volna azt is, hogy szolgálja egy életen át. Szélesre tárta előtte a kaput, és beengedte.

- Kérlek, ne említsd meg a galambtündérnek, miképpen jutottál át a kapun, mert akkor a galambok kinevetnek, és egész életemben csúfolnak – könyörgött a veréb a királyfinak, aki megígérte, hogy hallgat a dologról.

A várban mindenki nagyon csodálkozott, miképpen sikerült bejutnia. De ha már bent volt, nem tehettek ellene semmit, a galambtündérnek fogadnia kellett.

- Mi járatban vagy itt ifjú? – kérdezte a galambtündér.

A királyfi szép sorjában elmesélte miért jött.

- Itt van a feleségem galambbá változva. Szeretném magammal vinni, mert nem tudok nélküle élni. Fenséges galambtündér, engedd meg, hogy velem jöjjön! Kérlek, változtasd vissza emberré.

A trónján ülő galambtündér hosszan gondolkodott. Igazából tanácstalan volt, mitévő legyen? Végül egyetlen galambfiához fordult:

- Fiam, te mit tennél a helyemben?

- Apám, nézz csak erre az ifjúra, és hallgasd meg felesége sóhajtozásait, amikor nem lehet férjével. Még a vak is látja, hogy mennyire szeretik egymást. Változtasd vissza a feleségét, hadd legyenek boldogok – mondta a fiú.

- Jól van – egyezett bele a galambtündér – egy feltétellel, ha a királyfi le tud mondani a gazdagságról, hatalomról és a fele királyságról. Ezeken kívül, ha elfogadja, hogy távol apja palotájától egy kicsinyke házban él feleségével. A napi betevőjüket kétkezi munkával keresik meg. Ha ez megfelel, akkor nem állok a boldogságuk útjába.

A királyfi boldogan elfogadta a feltételeket, és alig várta, hogy viszontlássa drága feleségét. Nem is kellett sokáig várni, mert a galambok mosolyogva vezették elébe, de már asszony képében. Csak a hajában felejtett szürke toll emlékeztetett arra, hogy egykor ő is galamb volt.

A galambtündér megparancsolta, hogy fogjanak be aranyhintójába, amivel egy nagyon távoli faluba repítették az ifjú párt, ahol egy falu széli házacskánál lerakták őket. Itt kellett élniük, míg meg nem haltak, de addig még rengeteg idő volt. Sok, szép gyermekük született, akiket mind egytől egyik galambocskának becéztek.

Az öreg, gonosz király hiába kerestette fiát, soha nem lelt rá abban a kicsi faluban. Még csak elképzelni sem tudta, hogy az ő egyetlen magzata a földet túrja, és így szerzi meg a napi betevőjüket. Nehéz volt ez a munka, de nagyon boldogan élt a feleségével, akit mindenkinél jobban szeretett.

(A fenti képet Lukács Mária készítette)