Bálint szép napra ébredt. Tudta már ki is az igazi szíve választottja. Magára kapkodta ingét, mellényét és gatyáját, felhúzta cifra csizmáját, s szaladt ki a mezőre, ott boldogan forgolódott, míg teljesen el nem szédült. Forgolódása közepette háttal beleheppent a nagy fűbe, s onnan kémlelte az eget. A Nap már rég felkelt, sütött, ahogy csak bírt. Bálint szerencsének tekintette még azt is, hogy néhány alig-alig mozduló, bárányfelhő lomha könnyedséggel eltakarta a napsugarakat, amelyek éppen az orcáját, de főleg az orrát birizgálták.

Na, de ne vágjunk a dolgok elejébe, inkább kövessük Bálintunk elmélkedését, amint megfogan egy gyönyörű és nemes gondolat a kis kobakjában. Gondolatai ide-oda cikázását egy fűszál zabolázta meg, amelyet kellő eleganciával, fekvő helyzetben leszakított a mellette lévő még le nem nyomott fűrengetegből, és fogai közé szorítva csillogó szemekkel emlékezett vissza az elmúlt napok igen zavaros, de izgalmas időszakára. Maga előtt látta a lányokat kiknek kellő illedelmességgel udvarolt. Nagyon meghatónak találta cselekedetét, de egyiknél sem tudott kitartani. Pedig Mariska hercegkisasszony egyenest Diána szépségével vetekedett, de megvolt a harci kedve is, lehet azért maradt le. Erzsike szépsége, álomszép kék búzavirág szeme, piros pozsgás orcája, és aranysárga haja a hajnali zivatar utáni virágoskerteket jutatta eszébe, ahogy a felkelő nap felszárítja a vizes földet, és friss leheletet bocsát a környékre, oly kedves volt az ölelése. Mégis tőle is eltávolodott, s a többitől is, pedig Isten lássa lelkét, igazán szerette mindegyiket, számára édes kis virágszálak voltak mindannyian, de valahogy nem tudott választani közülük. A sok herceg-, meg úri kisasszony hajkurászása közben jött rá, hogy ő bizony nézett, de nem sokat látott, hiszen mindig is ott volt előtte a világ legelbűvölőbb teremtése, Hajnalka. Igaz nem rangjához méltó hölgy, csak a konyhában dolgozó lány egyike volt a kastélyban. Imigyen elmélkedett magában, ott a fűben az esküvőjüket is megálmodta. Ezt az idilli pillanatot saját édesapja szakította félbe. Pillanatok alatt visszaráncigálta kedves fiát a valóságba. Ő már sejtette fia váltakozásának okát, de azért „biztos, ami biztos alapon” merész határozottsággal rákérdezett. Bálint semmit sem tagadott, igazi hősként állta a sarat. Hercegúrnak csak ez kellett, kezdte szidni-korholni igen szeretett fiát, hogy egy ilyen dali teremtés, adoniszi testtel rendelkező nemes lelkű szépség, miért keveredik össze egy semmitmondó vadon nőtt gyöngyvirággal. Bent a kastélyban folytatódott tovább a fejmosás, hiszen herceg úrfinak, csak hercegkisasszony lehet a felesége! Bálint először hatalmas tiltakozásba kezdett, de látta nem igen megy véle valami sokra úgy tett, mintha belenyugodott volna sorsába. A szüleik sem most szálltak le a falvédőről, még aznap elbocsátották Hajnalkát. Titokba elküldték egy másig királyságba, ahol ugyanúgy, mint eddig dolgozhatott. Bálint, napról-napra egyre szomorúbb lett, hanem egyszeriben fordult a kocka. Újból kezdett udvarolni Mariskának. A szülei mélylélegzetvétellel nyugtázták a fejleményt, csakhogy kedves gyerekük fondorlatos tervet eszelt ki, még pediglen szökésre vette a fejét. Úgy gondolta minden áron meg találja szerelmét. Hajnalba indult útnak egy őszi nap, eléggé pirosra csípte az orcáját a kicsit didergőbe forduló friss levegő, de ő nem bánta, elszántsága eget rengetőnek bizonyult.

Ment is hetedhét világ ellen, árkon-bokron, erdőn-mezőn, magas hegyeken át, amíg egy cifra várhoz nem ért. A várban lakott egy banya, csúf volt szegény, de ahogy megpillantotta Bálintot hirtelen kisimultak a ráncai, kecsesen ugrándozott föl s le, szinte röpködni kezdett. Bálint a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Elvakító szépsége beragyogta az egész várat. Mielőtt hősünk rávette volna magát a kérdezősködésre a banyából lett bájos teremtés szólt hozzá. Elmondta, hogy egy gonosz varázsló tette banyává még gyerekkorában, ő igazából egy szépséges hercegkisasszony, de annak ejsze már tíz esztendeje, s csak akkor változhat vissza, ha egy nemes lelkű dalia érte jön, s másnap el is viszi a várból, hanem újból visszaváltozik csúnyává. Hát, Bálint hümmögött. A hercegkisasszony rögtön kiolvasta a hümmögésből a választ, de egy cseppet sem keseredett el, inkább kérdőre vonta Bálintot, mi az úti célja, hová tart és mit keres. Hősünk bevallotta, hogy a szerelmét keresi, akivel sokat mosolyogtak egymásra, mikor szembetalálkoztak itt-ott, otthon a kastélyban, és tudja, hogy csak véle leli meg a földi tökéletességet.

Bálint újból árkon-bokron túl járt. Szívébe zárta a szépséget, egy kicsit meg is kedvelte, de mikor útnak eredt már csak a sajnálat maradt, hiszen a ragyogó szépségből újból hervadt tulipán lett. Az elvarázsolt hercegkisasszony elmondta neki, hogy létezik egy sziget, ahol megleli, amire olyannyira áhítozik. Arra vette rögtön az irányt, sietett mielőbb meglelje a nyugalmat, ne forrjon annyira a vére mindenféle össze-vissza, értelmezett fenevad ármánytüskéktől. Hát bizony sokat gyalogolt, nélkülözött és éhezett. A szemei kimeredtek, mert kevés élelmet kapott. Legalább a gyümölcsöktől nem lett magas a koleszterin szintje… Ruhája is már cafatokba lógott le róla, úgy festett, mintha Odüsszeusz egyik hajósa lett volna, megtépázva a hullámoktól. Sok emberrel nem találkozott, amíg a tengerhez ért. Akikbe belebotlott, azok sem méltatták beszélgetésre, hiszen koldusnak nézett ki, ráadásul egy kicsit olyan útonálló fizimiskája lett a sok kóborlástól. Kóborlása során bizony többször eszébe jutott az otthon melege, a finom ételek, a palota és a mellette lévő gyönyörű kert, néha a szerelme is. De az is eszébe jutott, ha könnyebb utat választotta volna, a nősülést, akár otthon is lehetne.

A tengerparton lecsücsülve egy kőre merengett a drága kis tulipános ládájáról. Rájött, az volt számára az igazi kincs, hiszen amióta emlékezni tud rajta játszott, pihent, ücsörgött, és odamenekült mikor rossz fát tett a tűzre. Maga előtt látta a tulipános ládát, s aztán azt érezte, mintha rajta ülne, de nem sokáig, mert a láda szép tulipánjai pillanatok alatt lekókadtak és elhervadtak, hamarosan újból a sanyarú valóság rideg kövén ücsörgött. Ott is ücsörgött volna egy jó ideig, ha egy öregszakállas őszapó arra nem ballagott volna. Rögtön szóba elegyedtek egymással. Pillanatok alatt kiderült, hogy ő viszi át a túloldalra az embereket a szigetre. Hamarosan az is kiderült, hogy annak is ára van, csak akkor viszi át a Tökéletesség Szigetére, ha tud valami olyat adni, amit ő adna a számára legkedvesebb embernek a világon. Egy tincset ad a hajából, hiszen ezt adta volna szerelmének is, hogy mindig emlékezzen rá. A révész rögtön beleegyezett, felültek a csónakra úgy félnapi evezés után kikötöttek a szigetre. Szó nélkül kitette a partra, egyet intett, s azzal otthagyta. Bálint újból leült a nagyobb kőre, ezúttal hátat vetett a tengernek, és a napfényes csoda-zöld virágba borult szigetet bámulta. Kellemes pihenését egy kellemes tündéri hang „zavarta” meg. Ámulatára előtte egy földig érő hajú, igen mosolygós lány állt, aki nem a beszédéről volt híres, viszont jól lehetett érteni mit akar. Kacéran szaladgálva, lépten-nyomon hátrafordulva, kis kezével intve hívogatta Bálintot. Egy keskeny ösvényen haladtak előre könnyedén, alig érintve a földet. Bálint először nagyokat és esetleneket lépett, de pöttyös lelke annyira felüdült, hogy hamarosan könnyedén követte a tündéri teremtést. Mielőtt elérték volna a dús növényzet takarta palotát, már-már szinte röpködtek, mint a körülöttük játszadozó szivárvány minden színében öltözött kis pillangók. Bálintnak annyira tetszett a játék, hogy még azt is elfelejtette, miért is jött egyáltalán erre a szigetre. Kissé mámoros lett, mintha a zamatos Tokaj vidékéről származó borból ivott volna.

Az elkövetkezendő napokat a sziget palotavárosában töltötte, a sohasem bús, de föltétlen nem egyfolytában mosolygó emberek között.

Ezen az álombéli helyen csak paloták voltak, a magasabb hegycsúcsok tetején várak kémlelték a sziget közepén kiépített paloták tündöklését. A paloták környékét természet adta virágzó ligetek, kis erdők, pompás mezők, rétek, patakok és rajtuk lévő vízesések ékesítették. Igen, az emberek, azok jól megvoltak egymással, mindenki képessége és tudása szerint végezte a dolgát. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Senki sem zsörtölődött, ha valami hiba csúszott a mindennapi munkájukba, kisegítették egymást. Mindenki elégedett volt azzal, amit tett, és ami körül vette. Bálint hamar átvette a szokások lényegét, lelke már nem zakatolt, ő is tett-vett, cserében, akinek segített az meghívta saját palotájában egy kis mulatságra-szórakozásra. Hej, szerette is Bálint ezt az állapotot, de egy idő után eszébe jutott szépséges szerelme, szíve választottja, akiért epekedett, és akivel meg akarta találni a tökéletességet. Hogyan is feledkezhetett meg róla? Bizony akkor elkeskenyedett, s még a nagy nyugalom is kezdte zavarni. Furcsának tartotta, hogy bármin elégedetlenkedik, rögtön elsimul, s ezt észrevétlenül teszik. Az járt az eszében, valahogyan ide kellene hozza kedvesét és boldogan élnének a szigeten. Amint rágta magát, hát egyszeriben ki jött véle szemben? Nem más, mint Hajnalka, hajnalpírral az orcáján, mosolyogva, amelyet a mellettük lévő kastély félhomálya kissé eltakart. Bálint visszamosolygott, és ezt művelték egy darabig, pontosabban addig, amíg egymás nyakába nem borultak. Nagy volt az öröm, és felhőtlen a boldogság. Ketten sétálták körbe a szigetet, esténként, ahol elfáradtak ott aludtak, úgyis, ha egy kis frissítő zápor jött kikerülte őket. Így teltek a napok egymás után, de egy idő után Bálintot érdekelte miként került melléje kedvese. Hajnalka rögtön elmondta, hogy amióta elválasztották egy másik kastélyban teljesített szolgálatot a konyhán, azonban egy szép nap utána jött egy tündéri lény, legalább három kiló aranyat nyomot a kastély hercegének kezébe, és sitty-sutty pillanatok alatt a szigeten találta magát. Bálint elárulta, hogy e nagy boldogság közepette is vágyakozik haza. Már éppen eleget tapasztalt, hogy tudja mi a jó neki. Véleménye a világról teljesen megváltozott, úgyis mondhatjuk önmagára talált. Neki a tökéletesség már az otthont jelentette teljes szépségében, ahol felcseperedett szüleivel, rokonaival, jó barátaival és kedves ismerőseivel együtt. Hiányzott az udvar, a kastély, az erdők-mezők illata és a hazai emberek volta, minden hibájukkal együtt. Abba belefért volna Hajnalka is, de ő Bálint óhajából nem kért, maradt a szigeten. Bálintnak nem volt maradása, volt szíve választottjától kért egy hajtincset, amit átadott a csónakos őszapókának. A csónakos Bálin hajtincsétől megfiatalodott, a másik hajtincset feleségére tartogatta. Induláskor a sziget lakói a partról integettek, Hajnalka is ott volt.

Bálint ugyanazon az úton került vissza hazafelé, ahogy jött volt. Félúton rátalált újból arra a banyára, aki eredetileg szép hercegkisasszony volt. Az pedig megint megfiatalodott. Bálint ezúttal magával vitte a hazai kastélyukba, megtörve a szegénykére rátelepedett átkot. Otthon volt nagy öröm és vígság, hát, amikor kiderült, hogy a szomszéd hercegségből már régen elveszett lánykát veszi feleségül. A szomszéd herceg örömében fél birtokát nekik ajándékozta, és lovaggá ütötte nemes tettéért. Lett igazi világra szóló lakodalom. Szülei agyonszeretgették, de most már nem bánta.

Bálint rájött arra, nem muszáj föltétlen a csatamezőn lenni ahhoz, hogy az emberből igazi vitéz legyen. Jó, ha felismerjük környezetünket, mert ott a gyökerünk, onnan ered a tisztaforrás, amely nélkül nehezen látjuk, milyen is valójában a körülöttünk lévő, és az egész csodálatos világ. De mindehhez kell még valami. Elég egy kis zúg, vagy egy tulipános láda a „kastély” valamely szögletében, ahová ellehet menekülni, ahol csak úgy lehet merengeni akármiről, ahol meglehet osztani a problémáinkat kedveseinkkel, akik számítanak ránk. Kellenek nagyon ezek a „tulipános ládák”, amelyek azért vannak, hogy a válaszúton vagy fontos döntéskor meg tudjuk találni a gondokból kivezető utat, s ez által jobbá és nemes lelkűvé tudjunk válni.