Sár. Vizes, undok, hideg sár. Most már mindig és mindenütt. Sár, sár és sár. Disznóknak való, nem embereknek! Nem lenne elég a világ minden napsütése, gondolta, hogy felszárítsa.
Dühösen átgázolt egy nagyobb tócsán. A hajdan mindig poros út vizes dagonyává változott, és bár most nem zuhogott, de odafenn a szürke felhők készen álltak, hogy újra elárasszanak mindent.
Mindenütt keréknyomok, gondolta Nathel, és mindig frissek. Valaki minden nap elmenekül. Mindenki elhagyja ezt az elátkozott vidéket!
Beért a faluba. Már jó néhány ház üresen tátongott. A nagy áradás és a folyamatos esőzés összeomlasztotta a gyengén összetákolt gátat, a fából épült templomon egy hatalmas tölgyfa, akár Zeusz dárdája, tátongó lyukat ütött. Haragszanak talán a régi istenek, gondolta Nathel.
De ő nem várja ki a végét! Elmegy, amint tud, és ha igaz, amit a falubeliek meséltek, akkor...
Egy az út szélén álló kalyibából füst kanyargott. Misták, a sánta kalyibája. Faggatni kellene egy kicsit, gondolta, és elhúzta a vesszőkből tákolt ajtóféleséget. Odabenn a tűz mellett piszkos kis ruhájában egy öregember ült. Közeledtére abbahagyta fagyott lába dörzsölgetését, és felnézett:
– Hát te is eljöttél, Nathel? Büszke Nathel.
Odalépett a tűzhöz, és fölé tartotta a kezét.
– Büszke, szűkszavú Nathel – az öreg felnevetett. – A végén mind eljöttök hozzá.
– Hát igaz, Misták?
– Igaz, igaz. Két napja történt. Én magam is ott találkoztam vele.
Két napja hallotta a nagy hírt, hogy az erdőbe egy pán költözött. Egy igazi, szerencsekívánó pán. Igaz vagy sem, de a népek szerint a szerencsekívánó pánok teljesítik az ember egy kívánságát. Egy jól kiválasztott kívánságot!
– Hogyan történt?
– Hajnal volt, hideg hajnal. Épp Mikáel és Barzusz családját búcsúztattuk. Az eső elállt, amikor a kutyák egyszerre csak csaholni kezdtek – mondta az öreg. – De nem vadul, hanem mintha örömükben tették volna, és futottak a falu szélére. És ha hiszed, ha nem, a macskák is. Mikáelék lova pedig megmakacsolta magát, ő is oda akart menni. Az összes állat megbolondult! Erre kisiettünk mi is a falu szélére, és megláttuk.
– Kit, a pánt?
– Igen. Almaron, azon a gyönyörű fehér kutyán ült...
Ismerem, a molnár fehér kutyája.
– Az. Fura volt az egész, már ahogy ezeknél a természeti népeknél lenni szokott. A reggeli párában egyszerre látszott is, meg nem is. A hangja suttogó volt, mégis mindenki tisztán hallotta. És nem felejtette el.
– Mit mondott?
– Azt mondta szó szerint: „Gyertek el a régi forráshoz, a szentelt ligetbe, hol egykor Dionüszosz ivott, amikor Indiába tartott. Egy kívánságát bárkinek teljesítem.”
– Hát igaz – sóhajtott elégedetten a fiú, és lekuporodott a tűz mellé.
– Azt mondják, ezek a pánok időnként kedvelik az embereket, időnként nem – tette hozzá az öreg. – Az öregapámék idejében járt erre egy. Sokan meggazdagodtak akkortájt, hehe, és virágzott azután minden.
– Hát itt már nem fog. Elűz az eső meg az ár.
– Én mondtam, hogy erősebb gát kellett volna – morogta az öreg, miközben egy kondér vizet rakott a tűz fölé –, és hányan figyeltek rám? Akkor is okosabbak voltatok. Most nézzétek meg a házaitokat, szépek, nagyok! Víztől romosak...
– Ne morogj már! Én vágtam volna fát ingyen is.
– Na, igen. Ingyen. Ha... – szavad lehetett volna utána a falutanácsban, tette hozzá magában az öreg.
Elhallgattak, odakinn eleredt az eső. Dús, kövér cseppekkel.
– Na, és tudod már, mit kívánj, favágó Nathel?
Nathel elnézett a falu fölé magasodó domb irányába. Az áradás nem érte el a gazdag molnár házát. Szinte látta maga előtt a dús, szőke hajfonatot, és a molnárleány, Mírel finom mosolyát.
– Megvan a kívánságom.
Az öreg nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Lassan elállt az eső, és Nathel nehéz, de határozott léptekkel elindult a távoli erdő felé.


Már félnapi út állt mögötte. Nem engedte meg magának a mosolyt, pedig aznap már nem esett, kisütött a nap, és újra elkezdte felszárítani felhőunokái játékát. Nathel ruhája is lassan megszáradt, evett némi kenyeret, miközben újra és újra átgondolta kívánságát. Ha találna az erdőben egy nagy adag aranyat, akkor azzal már Mírel apja elé tud állni. Akkor már igen, de addig... Elhúzta száját, még keserűen élt benne leánykérése emléke.
Mírel pénzéből és az ő pénzéből el tudnak menni a városba, gondolta tovább, és ő lesz gyermekei anyja. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Az út mentén váratlanul egy ázott kutyát pillantott meg. A kutya könyörgőn nézett rá, látszott rajta, hogy több napja nem evett. Nekem sincs sok, gondolta, és megszaporázta lépteit. A kutya a nyomába eredt. Nathel mérgesen megállt.
– Mit akarsz tőlem? Nekem sincs még egy napi eledelem sem.
Az állat behúzta a farkát, és nyüszögni kezdett. Akkor látta, hogy nőstény, és hogy emlői ernyedten lógnak.
– A kölykeidnek kell, mi?
Odavetett neki egy nagyobb falatot. A kutya rávetette magát és szinte azonnal lenyelte. Ha lehet, még könyörgőbben nézett rá.
Saját születendő gyermekeire meg Mírelre gondolt, és odadobta a maradék ebédjét. Az állat hálásan befalta. Nathel várta, hogy a vacsoráját is kérni fogja, de a kutya váratlanul megrázta magát, és farkcsóválva eltűnt a bokrok között.
Nathel a városra gondolt, és megszaporázta lépteit.


Még világos volt, amikor elérte az erdő szélét. Az erdő vad és kusza volt, de egy a szentelt ligethez vezető keskeny ösvény szerencsésen megmaradt, mert bár nagyrészt benőtte a fű, az ösvény szélét kövek mutatták. A régiek ásták le, gondolta Nathel, és megvizsgálta őket. A legtöbb festve volt, bár színük már szinte teljesen lekopott. Némelyiken szöveg is volt. Nathel lassan kibetűzte az egyiket „Apollónnak hála”, majd a következőn „Dionüszosz, én is ittam, mint egykor te.”, talált egy egészen frisset is: „Pán, Pán természet agg atyja! Bölcs mosolyú, mindent látó, Erdő úr! Megőrzöm ajándékod!”. Ezeket biztosan a sánta öregapjának idejében rakták ide, gondolta a fiú.
Ahogy egyre közeledett a ligethez, úgy szaporodtak a kövek. Pirosak, kékek és sárgák, a régiek szerették a színes dolgokat.
Közben bealkonyodott, és a lenyugvó nap fénye végigkúszott a köveken, akár egy megnyúlt mutatóujj, és egészen az út végén lévő hatalmas szikláig vezetett, majd ott elenyészett. Ez lesz a pán sziklája, gondolta Nathel, és egy kicsit megborzongott.
Bár nem félt a természeti népektől – néha látott manóféléket, sőt egyszer egy sellőt is –, a pán mégis más volt. Ő nagy úr köztük. Nathel érezte, hogy van valaki a sziklánál.

Az alkony maradék fénye lassan összeolvadt a közelgő éj árnyaival. Elmosódtak a fák és a kövek szélei. Nathel hunyorított a szemével, és egészen közel lépett a sziklához. És akkor megpillantotta a pánt.
Egy kicsit feljebb ült a sziklán, nyugodtan, figyelőn, akár egy szobor. Patás lábai könnyedén egymáson pihentek, felsőtestét, amely emberi volt, és amelynek kidolgozottságát egy atléta is megirigyelhette volna, nemes szegésű áll követett. Két kis szarva kecskeszarvra hasonlított, ami a régiek szerint az égiekkel való kapcsolatot mutatta. Kora meghatározhatatlan volt. A természet fia és atyja is volt egyszerre. Szőrös, kecskeszerű lába a vad, állati természet, teste a megszelídített természet. A fejéről készült szobrokat megszentelt ligetekben állították fel egykor. Nathel nagyot nyelt. A maradék kételye is elszállt afelől, hogy a pán tudja-e teljesíteni kívánságát. A természet urából áradt az erő.
A pán hosszan, fürkészően nézte, majd megszólalt, hangja tisztán csengett:
– Üdvöz légy, favágó Nathel. Tudod, mit akarsz kívánni?
Nathel szíve nagyot dobbant, bólintott, és szinte önkéntelenül is mondani kezdte:
– Igen! Tudom! Az a kívánságom, hogy...
– Várj! Várj, mindig megfontolt Nathel! Látom, a kívánságod már tudod. De tudnod kell még valamit!
Nathel felemelte a fejét, és pillantásuk összetalálkozott. Favágóként gyakran járta a természetet, és mindig rabul ejtette annak nyugodt szépsége, mely időnként vad volt, máskor végtelenül békés. A pán szemébe nézett, és látta ezt a szépséget, amely, mint egy közeledő örvény, egyre többet mutatott meg magából. Már nemcsak egy tölgybarna szempárt látott, hanem mélyben kanyargó gyökereket, futó patakot, sziklák évszázados küzdelmét... és tovább, mélyvizű tavat, seregély röptét, és a seregély szemén át a csillagokat... és tovább a csillagok ősi játékát. És ő parány lett hirtelen, de óriás is! Azt érezte, hogy ez a szem úgy lát belé, hogy ő maga mutatja meg lelke féltett kincseit. Nem erőszak hatására, hanem úgy, mint egy újdonsült, de máris kedves barát látogatása során, akinek hirtelen mindenről beszélni akarunk. Egyszerre volt atyai és tanító ez a szem. Nem ítélt, de értett, talán jobban is, mint ő maga. És ő egyszerre érezte magát ősinek, és egyszerre fiatalnak, mint a most szökkenő fű...
Egy pillanatig. Egy hosszú pillanatig tartott az egész, amikor a pán csendesen újra megszólalt:
– Tudnod kell, Nathel, hogy a természetben minden kiegyenlítődik. Ez azt jelenti, hogy amint elhangzik a kívánságod, teljesül is. És amikor teljesül, kedves fiam, abban a pillanatban, igen, szinte azonnal beteljesedik a legnagyobb félelmed is.
Micsoda?! Ütésként értek el elméjéig a pán utolsó szavai. A legnagyobb félelmem??? Önkéntelenül is hátrahőkölt. Ez... ez igazságtalanság! Egyszerre felzúgott körülötte minden. De ez nem, nem lehet. Érezte a pán szavaiban rejlő igazságot, bár lelke minden porcikája belesajdult.
– Úgyhogy azt javaslom, mindig megfontolt Nathel – a pán csendes hangja a legnagyobb hangzavarban is tisztán hallatszott –, gondold meg még egyszer a kívánságod. Egy egész éjjeled van, hogy eldöntsd, valójában mit kívánsz, és hogy cserébe mit adsz.
Nathel a kezébe temette a fejét. Átgondolni?! Igen, ha így áll a helyzet, gondolkodnia kell, gondolkodni! Köszöntésfélét biccentett a pán felé, és botorkálva elindult egy nyugodt helyet keresni a ligetben.
Csak most nézett körül.
A ligetben mindenhol emberek ültek. Emberek a környező falvakból és tanyákról. És mind csak ült és gondolkozott.


Egy öreg fa kimosott gyökerei között talált helyet, fejében száz és száz gondolat kergette egymást. Csak okosan kell kérni, okosan kell kérni, zúgott a feje. Ha egy zsák aranyat kérek, ó, igen, már félek is, hogy elveszítem. Rablók törnek rám, azonnal ellopják a pénzemet, és a kívánságom is elszállt.
Nem sok zsák aranyat kell kérni vagy magas hivatali nagyságot. Igen! A városban. De jaj, a gazdagság mindig irigységet kelt. Orgyilkosok törnek házába, elhurcolják váltságdíjért, és... Nem is mert belegondolni, mit tennének vele.
De akkor mit tegyen? Talán, talán... Igen! Akkor, akkor egy hadsereget kell kérni! Azzal aztán meghódol előtte a város, és neki lesz pénze, rablók nem férhetnek hozzá. Díszes kabátban megkéri a molnár lányát, és ő nem tud nemet mondani. Ez lesz a megoldás! Phú, fogas kérdés, de vágott az eszem, gondolta elégedetten, megyek is kérni a sereget.
De nem!
És mi van, ha a sereg szinte azonnal ellene fordul?
Félelmetes, vad zsoldossereg. Dehogy fogja az őt szolgálni, inkább hamar őt is rabszolgának adják el.
Akkor hát... akkor hát egy hűséges sereget kell kívánnia. Az nem árulja el! De mi van, ha megbetegszenek. Jaj, ez borzasztó! Ő boldogan viszi a városba Mírelt, de egy szörnyű betegség éri őket, és ők prédájává válnak a többi fosztogató seregnek!
Borzalmas!
Érezte, hogy keserű könnyek folynak végig az arcán. A kardnál van erősebb kard. Egyik seregnél nagyobb a másik, és ő nem is lenne jó parancsnok, hiszen ő csak egy egyszerű favágó.
Hiába a rengeteg pénz, fegyver... a világ minden irigyétől nem tudja magát megvédeni.


Megdördült az ég. És lassan újra esni kezdett. Fázósan összehúzta köpenyét. Valahol feljajdult valaki. Talán épp most kívánt, gondolta Nathel, és elérte a végzete.
Mégiscsak kívánni kellene. Ami nem kelt irigységet. Mi lenne ha… Új, bonyolult terv kezdett összeállni benne.
Igen, nem kérek mást, csak Mírel szerelmét! Mírel, ha szereti, és szeretni fogja, akkor elszökik vele éjnek évadján. A városba mennek. Ő dolgozni kezd a környező földeken, Mírel előbb virágot, később terményeket árul. A kevéske pénzt ügyesen megforgatja, és Mírel segíteni fog neki, hiszen szereti! Milyen szép is lesz! Ő dolgozik, ha kell, ezerszer többet is. A szegény, de szorgalmas ember gyümölcsét bizonyosan békén hagyják mások.
Hát persze, de ostoba is volt. Nem a pénz kell neki, hiszen az is csak azért kellett volna, hogy a lány szeresse. De így egy csapásra pénz nélkül megoldódik minden.
Elmosolyodott. „Ezt választom, a fáradtságos, de szerelemmel teli életet.”
Felállt, és megigazította ruháját. Az eső már csak szemerkélt, és mintha valahonnan meleg levegő érkezett volna. Elindult a pán felé.
Most látta csak, milyen messzire elbotorkált. De nem számít, bőven van még idő hajnalig.
Elhaladt a néma, gondolataiba burkolózó emberek között. Ő már tudja!
Közben feljött a hold, és halvány fénye beborította a ligetet.
Az egyik bokor tövében magas, ösztövér alakot pillantott meg. Jorgosz! A férfi csapzott, szétálló hajjal a semmibe meredt.
Nathelbe villámként hatolt a felismerés. Ó, erre nem gondoltam. Jorgosz egykor nem volt ilyen. Övé volt a völgy legszebb lánya. A világszép Eithel. És ők vígan éltek... és egy napon Eithel áldott állapotba került, de a szülést... Ez borzasztó, a völgy legszebb lánya nem élte túl a szülést.
Nem! Ez igazságtalanság! Miért kell elvenni valaki életét ilyen fiatalon!

Rá is ez a sors várna! Ahogy Mírel szerelme fellobbanna, úgy oltaná el élete lángját valami komisz szél. És ő szegény Jorgosz sorsára jutna, és egész lénye a megkeseredés rabja lenne.
Hiába a szorgos munka, ha Mírel nem lehet az övé.
Gonosz pán, gondolta dühödten, mások szenvedéseinek keltője. Álmot kínál, és rémálmot hoz! Vannak, akik ördögnek nevezik a pánokat, hát igazuk van!
És mi lenne, futott át rajta a gondolat, ha szépséget kérnék! Lehet, az egyik szép lány nem élné túl, de jönne másik és másik...
Riadtan ocsúdtak fel a nyugvó falevelek, ahogy az északról betörő viharos szél tépázni kezdte a lombokat.
Nathel elkiáltotta magát.
– És a szépségért mit kérnél? A szépségemet? Hogy csúffá váljak!
Ziláltan megállt. Hát persze, könyörtelen pán. Szépség egy pillanatra, aztán világ csúfja. Hm, de hiszen ő sohasem félt attól, hogy csúnya lesz. Nem... valami más van emögött.
Eszébe jutott egy kedves, féltve őrzött emlék. Elromlott a kút, és férfierő kellett, hogy megtartsa, amíg az asszonyok vizet húztak belőle. Ő ott állt, és segített. Mírel pedig hálásan nézett rá. Egészen lassan jött az a víz, de egy cseppet sem bánta. Szemük összeért, és Mírel, drága Mírel, elmosolyodott. „Szeretem benned ezt a megfontolt, nyugodt erőt, Nathel. Erdőt járó, komoly Nathel” – mondta, és ő tudta, csak ezt a lányt kereste, csak ő lehet a felesége.
A ziláló szél elhalkult.
Igen, én tudok megfontolt lenni, gondolta, és mintha egy csepp bátorság költözött volna a szívébe. Meg fogom találni a megoldást, megfontoltan, komolyan. Határozott léptekkel elindult az évszázados gyökerű fa felé.


Tudom, hogy mi életem legfőbb kívánsága? Tudom. Mírel szerelme.
És a legnagyobb félelmem? Félek, ha kifosztanak pénzemből. Igen, de tudok újat szerezni. Erős vagyok, bírja a karom a hatalmas munkát.
Akkor betegségtől félek? Legyűröm mind. Igen, legyűrtem a téli megfázást, a lázat, és azt is, amikor rossz bogyót ettem.
De félek, hogy Mírelt elveszítem. Félek, hogy a lápi szél megcsípi selymes bőrét, és nádi kígyó nyála kúszik bőre alá. Féltem őt, féltem, hogy... Megszédült a felismeréstől. Féltem, mert ha elveszítem, ő többé nem lesz nekem. Elveszíteni félek.
De hát... de hát volt ő már szerelmes! Igen. Egy vándorcsalád járt erre, lányuk Igrin, fürge, karcsú, szerelmes teremtés. Tüzes szemű leány, igen szerette, majd megveszett érte, amikor elmentek. A patak partján sírt, és azt hitte, hogy az ő könnyeitől duzzadt fel a patak. De... de Mírel eljött hozzá. Megmosta az arcát, ránevetett. „Bolondos szívű favágó. A vándorlányok mind elmennek. Tudtad, amikor megszeretted. Hiszen még mondtad is. ’Most vagyok boldog, az, hogy holnap mi lesz, nem érdekel.’ Nem te mondtad, kedves favágó?” Megnyugtatta akkor a lány hangja. De Mírelt elveszíteni azt jelenti, hogy soha többé nem lehet boldog.
És én... én, hiszen én csak, én csak boldog akarok lenni! Szinte megnyugodott, hogy kimondta. Mírel a boldogság ládájának kulcsa.
Hát kimondta. Hát persze! Igen, ezt akarja valójában. Ő csak boldog akar lenni.
Ennyi. És ez azt is jelenti, hogy mást nem is kell kérnie. Boldog lehet szegényen, szerelem nélkül, derűsen. Vagy ki tudja, mennyi jó történne vele, ha csak boldog lenne! Rengeteg váratlan jó dolog.
És mitől fél az, aki csak boldog akar lenni? – szólalt meg benne egy hang.
A boldogtalanságtól.

Kívánsága kimondásának pillanatában el is veszítené azt. S maradna, aki volt.
Előrehajtotta a fejét. Ördögi kör. Amit kíván, azt el is veszíti. Az eső hevesen esni kezdett, úgy, mintha soha nem akarna elállni.


Van egy madárfajta, amelyik nem bírja a kalitkát. Először csak ül és gubbaszt, majd fogsága első éjjelén keserű dalba fog, és amikor eljön a hajnal, az már csak egy aszott kis testet talál. Mírel mutatott neki egy ilyen kis madarat. Hozzá járt a madár, a tenyeréből evett. És Mírel soha nem tette kalitkába.
Ilyen lenne az ő boldogsága is. Ahogy kimondaná, egy kalitkába bújna, és hamarosan fogolyként halna meg.
És mi lenne, ha megfordítaná? Ha tudom, mi a legnagyobb félelmem, tudom azt is, mi a legfőbb gyógyír rá. Új, halvány remény töltötte el. Hát mitől is félek?
Hogy elveszítem a pénzem? Nem. Hogy elveszítem Mírelt, pontosabban a boldogságot? Hát hogyan veszíthetem el azt, ami nem az enyém? Hát akkor mit veszíthetek? Mikor félt legjobban életében? Hirtelen bevillant a kép.
Ifjú volt, és az erdőt járta. Boldog volt, mert szerette az erdőt, a szelet, és akkor még az esőt is. Jó volt nyáron, de jó volt ősszel is. Télen csodálta a havat, tavasszal minden elbűvölte. És azon a vidám nyári napon erőtől duzzadva lépkedett. A magas sziklákhoz ért, és könnyedén kapaszkodni kezdett. Fel-fel, mint már annyiszor. Átlendült ügyesen egy sziklaperemen, és megtántorodott. A perem másik végén egy megzavart sziklakígyó, a gyorsan ölő vipera sziszegett dühösen. Az ijedtségtől megtántorodott és megcsúszott. Csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia. Minden zúgni kezdett körülötte, és rettegés töltötte el a szívét. Ha a kígyó megmarja, lezuhan, a peremre nem kapaszkodhat, mert azonnal megmarná, de már tartani sem bírja. Meg fog halni! Izzadni és remegni kezdett. Az ismeretlen, zord halál, a gyerekmesék szárnyas kaszása ott repdesett körülötte, és várt.
–NE!
Az iszonyú emléktől még most is felkiáltott. Azóta kerüli a sziklákat, és mindig figyeli a kígyókat. És ezért nem megy az erdő belsejébe, pedig ott jobb fák vannak, de kígyók is. És ezért nem keres több pénzt a favágással, mert a kinti fák gyengébbek, és... és ezért épített gyengébb fából kunyhót, amelyet oly könnyen elsodort az ár. És ezért kell neki pénz. ÉS EZÉRT MENEKÜL. MERT FÉL! Fél a haláltól.
Pedig utána már semmi nem volt olyan, mint előtte. Már megérezte a nyár elején, hogy eljön az ősz. És az ősz előkészíti a hideg telet, a halál évszakát. És a tavasz is, csak a szerelem hozta a tavaszt lelkébe. De... de mindig elveszíti azt, amiben hisz, és ő nem akarja elveszíteni. Mert az elveszítés maga a halál.
És a halál árnyékba borította az életet.


Az eső elállt. A vándor megpihent. Egész útja végigfutott éber szemei előtt. Döntések, döntések, döntések. Túl sokszor gyávák. Sosem tudta meg, hogy Mírel mondta az apjának, hogy utasítsa el, vagy az apa volt pénzéhes. Mert a lány egy nap nem beszélt már vele. Jelentéktelen napnak tűnt. A sánta Misták a falu közössége elé vitt egy nevetségesnek látszó ügyet. Építsenek új gátat. Ugyan minek? Húsz éve nem volt áradás, vagy talán még régebben. Ő arra gondolt, hogy ad fát, ha kap érte valami rangot. Olyan rangot, amellyel beköltözhetne a faluba, és elvehetné Mírelt. Az ácsok azt gondolták, hogy megépítik a gátat, ha több szabadságot kapnak cserébe. Asztalosok, kubikosok, ácsok és mindenki, mert mindenkire szükség lett volna, kért valamit kimondva kimondatlanul. Mírel pedig szomorúan nézett rá, és némán, csalódottan elvonult.

Ha akkor megépítik a gátat, Mírel vele marad. És ő egy szép napon megkérhette volna a kezét.
De nekünk rang kellett. Nekünk nagyobb ház kellett. Nekünk biztonság, a jövő bebiztosítása kellett. Mert lelkünk mélyén mindannyian féltünk, féltünk a haláltól.

És most is ingyen akarunk kapni, és adni semmit sem.

A többiekre gondolt, akik szuszogva, néha feljajdulva, árnyaikkal szembesülve ülnek körülötte az egész ligetben. Talán épp most értik meg, hogy minden álmuk mögött a boldogság keresése volt, az egyéni boldogságé, amely talán csak menekvés volt a legnagyobb félelmüktől. Talán még reménykednek, hogy kaphatnak ingyen.
Furcsa nyugalmat érzett. Valamibe mélyen beletörődött... vagy inkább valamit mélyen megértett.
Elővette furulyáját. Milyen rég nem játszott már rajta, pedig fiatal korábban akár zenész is lehetett volna. De akkor ott, a sziklán eltört a karja, bár élete megmaradt. Sokáig nem furulyázott, és utána már más volt minden szólam. Most mégis úgy érezte, játszani akar és elmondani magányos elmélkedését mindenkinek.
És játszani kezdett. Gyengéden kezdte, halkan, hogy a hangok belopózzanak a zúgó fülekbe. Hogy enyhülést vigyenek a keserűen égő szívekbe. És borogatást minden lázas fejre.
Hosszú odaútról és visszaútról szólt a muzsikája. A szív megtett mérföldjeiről, egyszerre szólt saját életéről és arról, ami közös.
És miközben játszott, váratlan új dallamok szökkentek muzsikájába. Önkéntelenül, a szívéből jöttek. Erős, összetartó férfikarokról szóltak, bátor tettekről, amelyek újraépíthetik otthonaikat, és szívekről, amelyek adnak, és nem kérni akarnak. És volt egy dallam, mely Mírelnek, a völgy legszebb lelkű lányának szólt.
Madárdal volt ez, egy szabad madár dala, aki nem fél a kalitkától, és nem keserűségében dalol, hanem önként és szívesen jár a kertbe.
Nathel észre sem vette, hogy lelke cseppről cseppre megtelik reménnyel és szeretettel.
És észre sem vette, hogy megvirradt.


Ragyogó reggel volt. Értékes, erős hajnalt követő ragyogó reggel. Az ösvényt elhagyva az úton férfiak csoportja haladt. Néhányan daloltak, mások a dalra rég elfeledett tánclépéseket ugrottak nevetve, és mind terveztek. Terveztek egy új völgyet, ahol mindent újra lehet építeni.


Fenn a dombtetőn, a molnár háza mellett, ott, ahol egy ősi oltárkő alussza évezredes álmát, hárman álltak, és nézték a vonuló vidám menetet.
– Tehát egyik sem kívánt, agg Sagritus? – kérdezte a sánta öreg.
– Senki sem. Szerintem el is feledkeztek rólam – mosolygott a pán. – Senki... kivéve ti ketten. És ti mindketten ugyanazt. Száz életerős, bátor embert, aki mer változtatni a nehézségein. Aki tud szívében győzni, mert ismeri önzősége forrását, és mert már nem akar abból inni. Hát itt vannak.
– Itt – mosolygott a harmadik, és nevetve megrázta dús, aranyszőke haját. – Vedd hát, természet dicső atya, ami kívánságunkért jár.
A pán felnevetett.
– Tudjátok, a kívánságotok a Természet kívánsága is. Így kivételesen ez a kívánság most ellenszolgáltatás nélkül marad. Ajándék. A Természet ajándéka.

Kovács Balázs