Azt beszélik, hogy van egy kert - fönn a hegy tetején. Senki nem tudja, hogy ki mesélt először a kertről; mindenki hallotta valakitől. Azt mondják, olyan magasan van, hogy oda még a madár sem repül fel. Azt mondják... látni azonban még senki nem látta.

Néhányan elindultak, hogy megnézzék azt a kertet. Mindenki nagyon fogadkozott. Hatalmas ünnepséggel búcsúztak a próbázóktól, de volt, aki közülük még a hegy lábát sem érte el. Mások fél útról visszafordultak. Megint másoknak csak a holttestüket találták meg a hegy lábánál - valahol odafenn rossz irányba léptek, és lezuhantak. (Ott fenn nagyon kell ám figyelni minden lépésnél!)

A fogadkozások, nekibuzdulások, az ünnepélyes búcsúztatók lassan abbamaradtak. Elmúlt a lelkesedés.

Később aztán mindig feltűnt néhány fickó, aki azt állította, hogy ő látta a kertet. Voltak - nem is kevesen - akik hittek nekik; azután valamennyiükről kiderült, hogy csalók.

Egy idő után már nemigen foglalkoztak az emberek a kerttel. Néha, amikor felpillantottak a hegyre, eszükbe jutott, de csak legyintettek, és mentek tovább a dolgukra.

És akkor - amikor senki nem várta - megjelent köztük a faluban a Vándor! Azt állította, hogy járt a hegyen, és látta a kertet!

… és hozott róla bizonyságot!

Lett is csődület a faluban. Mindenki látni akarta a Vándort, hallani a szavát, és tudni a bizonyságot!

A hír - amely felpezsdítette az emberek egyhangú életét - gyorsabban szállt, mint a leggyorsabb madár. Soha még akkora embertömeget nem látott a falu, mint ott és akkor, amikor összegyűltek a téren, hogy meghallgassák a történetet.

Ott volt hát mind, aki élt és mozgott, és lélegzetét visszafojtva várta, hogy megszólaljon a Vándor.

Utóbb, amikor elmesélték azt a napot, amely oly meghatározó volt az életükben, nem akadt két olyan ember, aki egyformán írta volna le, hogy milyen is volt a Vándor valójában. Egyesek szerint magas, mások szerint közepes termetű. Volt, aki azt állította, hogy zengő hangja betöltötte a teret, megint mások arról panaszkodtak, hogy olyan halkan beszélt, alig értették. Volt, aki azt állította, hogy barna volt a haja, mások szerint szőke. Egyesek arról regéltek, hogy oly gazdag öltözéke volt, akár egy hercegnek, mások szerint egy koldus is különbül nézett ki.

De valamiben egyetértettek: hogy ott volt!

- Amikor a földetekre léptem, akkor láttam meg a hegyet. Aztán hallottam a kertről, amely a tetején van.

- Kitől hallottál a kertről? - kérdezték a falusiak. - Melyikünk mondta?

A Vándor, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. (Vagy csak nem volt fontos a történet szempontjából.)

- Tudtam, hogy oda kell mennem.

- Ugyan miért „kellett” volna odamenned? - kérdezték. - Ki is kerülhetted volna azt a hegyet!

- Dehogy - felelte a Vándor -, ha kikerülöm, egy életen át cipelhettem volna a hátamon!

- A hegyet?!

- A hegyet.

A falusiak értetlenül néztek egymásra: „Ilyen ember nincsen.” És mégis, ott volt közöttük!

- Honnan tudtad, merre kell menni?

A Vándor arcán mintha mosoly futott volna át.

- Azt a hegyet nem lehet nem észrevenni!

Majd így folytatta:

- Volt egy ösvény a hegy lábánál, jóravaló emberek mutatták az utat, azon indultam el.

- Mindenki azon indult el.

- Én végigmentem. Addig mentem, amíg a kitaposott ösvény véget nem ért. Utána már tisztább lett a levegő, de sziklás, meredek szakasz következett. Sasok lakhelye. Onnan lenézve az emberek apró bogaraknak tűntek, akik zavartan futkosnak föl és alá.

- Nem futkosunk össze-vissza - csattant fel valaki önérzetesen -, tesszük a dolgunkat! Fontos dolgokat!

- Mondom - felelte nyugodtan a Vándor -, amit a sas lát...

Az emberek morgolódtak. Ekkor valaki erélyes hangon feltett egy kérdést:

- És azután, a sas fölött, felhők magasában, mondd, mi történt?

- Meghaltam.

Olyan volt a csend, hogy szinte fájt a fülnek. Mindenki azt várta, hogy szólaljon meg a másik. Aztán valaki végre erőt vett magán:

- De hiszen… itt vagy!

- Igen.

Amilyen nagy volt a csend az imént, olyan nagy lett a lárma, amely követte. Mindenki felháborodva kiabált, ágált, magyarázott. Senki nem akarta elhinni, amit lát, senki nem akarta elhinni, amit hall - mégis, mindenki látni akarta a kertet, vagy legalább hallani a történetét! (Bár nem volt fülük hozzá, és nem volt szemük hozzá...)

Valaki, a Vándor közelében, megpróbálta lecsendesíteni a körötte állókat. Majd így szólt:

- Lehet, hogy csak elájultál. Odafönt ritka a levegő.

- Nem ájultam el. Meghaltam.

- Hogyan lehetsz ilyen biztos benne?

- Az ember az ilyen dolgokban biztos szokott lenni...

Ezzel nem lehetett vitatkozni. Újabb csend következett. Az emberek próbálták felfogni azt, amit hallottak, és azt, amit látnak. A Vándor törte meg a csendet.

- Nem is vagytok kíváncsiak a kertre?

Mint a szomjazó, aki átkelvén a sivatagon az első korty vizet engedi le a torkán...

- Milyen a kert? - halk, óvatos volt a kérdés. Olyan volt számukra a kert, mint egy gyönyörű váza, amelyről oly régóta ábrándoztak, és most elhozta nekik valaki. Óvatosan nyúltak hát feléje.

- Igaz, hogy rengeteg gyümölcs van benne? Hatalmasak és ízletesek?

- Igaz - felelte a Vándor.

- Igaz, hogy gyönyörű virágok borítják szerteszét, amerre az ember csak néz?

- Igaz - felelte a Vándor.

- Igaz, hogy a pázsit ott oly puha és lágy, akár a selyem?

- Igaz - felelte a Vándor.

Az emberek boldogok voltak! Éppen ilyennek képzelték a kertet!

- Láttad-e a kertészt?

Újabb csend következett. Mindenki a Vándor szavát leste.

-Látom - felelte az.

Ezt megint nem értették.

- Láttad, vagy látod?

- Látom.

- Most is?

- Most is.

Az emberek a nyakukat tekergették. Jobbra-balra. Mindenki a kertészt kereste. De senki nem látta. (Mindenki „odakint” kereste a kertészt...)

- Elég a rébuszokból! - csattant fel valaki. - Mutasd a bizonyságot, amit ígértél!

- Legyen! - Azzal a Vándor elővett egy átlátszó kulacsot.

Az emberek a szemüket meresztgették.

- Mi ez? Hol a gyümölcs? Hol a virág? Hol a pázsit? Egy üres kulacsot hoztál nekünk bizonyság gyanánt?!

- Dehogy üres! - A Vándor hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig. - Nem hozhattam el semmit a kertből, mert azzal a kert kevesebb lett volna, és már nem az lenne, ami előttem volt, amiről ábrándoztok. Olyan valamit kellett hoznom, ami által a kert nem lesz kevesebb, de ti többek lesztek! Elhoztam nektek ebben a kulacsban a kert illatát!

- Az illatát?

- Igen.

Azzal a Vándor kinyitotta a kulacsot. Akik körülötte álltak, mesélik, hogy soha még olyan csodálatos illatot nem éreztek, mint ott és akkor! Mesélik - azoknak, akik távolabb álltak. Persze voltak, akik oly távol álltak, hogy nem éreztek semmit. Nem is hitték el, hogy „érezni lehetett” a kertet.

De azok, akik a Vándor közelében álltak, úgy érezték, mindenkinek el kell mondaniuk ezt a történetet. Persze, aki nem érzi, annak nagyon nehéz elmesélni, hogy milyen egy kert illata...

A Vándor fölállt. Befejezte a történetét. Ennyi volt a dolga, és most indult tovább.

- Várj csak! - kiáltott valaki utána. - Azt még nem mondtad el, hogyan jöttél le a hegyről, a kertből!

A Vándor visszafordult. Fáradt volt a tekintete.

- Nem jöttem le - mondta halkan.

Aztán elsétált.

Később, amikor visszaemlékeztek, senki nem tudta pontosan megmondani, hogy merre ment. Mint ahogy azt sem tudták, hogy merről jött. Talán nem is járt a faluban.

De a hegy ott van ma is. És a tetején ott a kert. Legalábbis… azt beszélik...

Makker Tibor