Borron király palotájának ablakaiban nem égett már fény azon a langyos májusi éjszakán, amikor az egyik erkély felől mély sóhaj szállt a csillagok felé. Az a tanácstalan fajta sóhaj volt, amelyik a szikrázó csillagoktól kér segítséget életbevágóan fontos döntéséhez.
Pár perc múlva újabb sóhaj törte meg az éjszaka csendjét. Olyan tanácstalanul hangzottak ezek a sóhajok, hogy még a csillagok is közelebb jöttek az égen, hogy megnézzék, ki sóhajtozik ennyire Bellana hercegnő erkélyén. Ahogy közelebb hajoltak a csillagok, egy ifjú leányt pillantottak meg az erkélyen, hálóingben. Hullámos, hosszú haja kibontva omlott a vállára, eleven, barna szemei most fátyolosak voltak. Lábait keresztbe rakta maga előtt, ahogy egy nagy, kerek díszpárnán ülve, hátát az erkélyajtó keretének támasztva várta a választ a nagy kérdésre. Maga Bellana hercegnő sóhajtozott az erkélyén.
Ajtónyikorgás és csoszogás hallatszott a szobájából. Bepillantott, és Dadust látta bejönni, hogy betakargassa őt, ahogy minden éjjelen majdnem huszonegy éve.
– Itt vagyok, Dadus – szólt oda neki halkan.
– Ó, kincsecském, hát te sem tudsz aludni – mondta Dadus, miközben széket hozott ki, és ő is kiült az erkélyre.
Bellana a térdére hajtotta a fejét, hogy Dadus simogathassa a haját, és elmúljon a gondja, ahogy eddig mindig az elmúlt huszonegy évben.
– Huszonegy év. Holnap huszonegy éves leszel, kincsecském. Haj, de rohan az idő. Hiszen alig volt tegnap, hogy egy szál pendelyben szaladgáltál a réteken, holnap meg bekötik a fejedet. Hogy rohan az idő!
Bellana megint nagyot sóhajtott.
– Ejnye, kincsecském, hát miért sóhajtozol te ennyire?
– Jaj, Dadus, mintha nem tudnád! Holnap jönnek, és nekem választanom kell. Választanom kell, és nem tudok. Eljön Beltan és Vorroks is. Ismerem őket, gyermekkorunktól kezdve. Együtt játszottunk, együtt tanultunk lovagolni, vadászni. Aztán elmentek messzi országokba tanulni. Beltan lovag lett a Nap Lovagrendben, párbajokat vívott, háborúkban járt. Harcolt és védte az igazságot. De nem tudom, mi rejlik a szíve mélyén. Vorroks varázsló lett, hatalmat kapott az elemek és a szellemek felett. Erős és hatalmas, akinek nem lehet az útjába állni. De nem tudhatom, mi a célja ezzel. Egyszer láttam őket azóta, hogy elmentek három évvel ezelőtt nyáron. Emlékszel, akkor itt töltöttek két hetet.
– Persze hogy emlékszem, kincsecském, arra a nyárra. Annyira vártad már, hogy jöjjenek, és olyan hirtelen, rossz hangulatban mentek el, hogy egészen tél végéig te is szomorú voltál. Csak amikor tavasszal Beltan lovag újra eljött, akkor láttalak újra mosolyogni.
– Ó, Dadus, bárcsak a szívükbe láthatnék! Bárcsak tudnám, hogy igaz-e, amit az én szívem súg! – sóhajtott még egyet Bellana.
– Bizony, kincsecském, nehéz a választás. Mert nem látszik mindenkiről, hogy mit rejt a szíve. Látod ezt a medált? – Dadus egy bőrszíjon lógó, gyönyörűen metszett medált halászott elő az inge alól.
Bellana még sosem látott ehhez foghatóan szép ékszert. Szépen metszett, mélybíbor színű, hibátlan kristály volt, foglalat nélkül. Még az akasztója is ebből a kristályból volt, mintha nem is faragták, de öntötték volna. Nem is tudta, hogy Dadusnak ilyesmije lehet. Miközben Dadus beszélt, ujjaival simogatta a medált, mosolygott, és úgy tűnt, a medál visszamosolyog rá.
– Mielőtt elszegődtem ide, hogy a dajkád legyek, volt nekem egy udvarlóm. Szép szál legény volt, nem is volt párja az egész faluban. Csak hát, háborúságba keveredett az uraság a szomszédjával, elvitték katonának, és nem jött vissza. De mielőtt elment, a Gránátpiramisból hozott nekem jegyajándékot, hogy megmutassa, mi rejlik a szívében.
– A Gránátpiramisból? Még sosem beszéltél nekem erről a piramisról. Pedig a környék összes legendáját elmesélted már annak idején, hogy elaludjak, de a Gránátpiramisról még nem beszéltél – csodálkozott Bellana.
Erre Dadus belekezdett a mesélésbe:
– Az Idők kezdetén, nem sokkal azután, hogy elindult az élet a Földön, született egy Gránátpiramis. Napfényből táplálkozott, napfényben fürdött. A régiek szerint nem is volt szebb látvány annál, ahogy a Nap sugarai megtörtek, megcsillantak a piramis élein vagy elmerültek bíbor belsejében. Egy csodára is képes volt ez a piramis minden nyári napfordulókor, pontban délben, amikor a Nap a csúcsa fölött állt, dicsősége teljességében. A sugarak annyira átvilágították a piramist, hogy meg lehetett pillantani a belsejében lakozó szellemet. Ekkor, ha egy tiszta szívű ember állt a piramis előtt, és a Gránátszellem rámosolygott, kérhetett egy tárgyat tőle. Csak bele kellett nyúlnia a piramis oldalába, s mire visszahúzta a kezét, ott volt a kért tárgy, gránátból.
Bellana szeme felcsillant erre, felpattant és Dadus nyakába borult.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm, Dadus! – mondta, és cuppanós csókokkal hintette tele Dadus arcát. – Most már tudom, mit tegyek!
És mosolyogva ugrott be az ágyába, Dadus pedig betakargatta, ahogy minden éjjel az elmúlt huszonegy évben.

Hajnalban még a kakas is csengőbben köszöntötte az új napot, így jelezve a palota lakóinak, hogy különleges napra ébredtek.
Nem sokkal a kakasszó után érkezett meg Beltan lovag. Mézszínű paripáján lovagolt be a palotaudvarra, páncéljáról ezer szikrát szórt a felkelő nap fénye.
Rögvest Borron király elé járult.
– Üdvözöllek, Borron király! Eljöttem, hogy...
De nem fejezhette be a mondatát, mert a király csendre intette.
– Mi is üdvözlünk, Beltan lovag, de mielőtt mondandódat elkezdenéd, úgy illik, hogy mindenki itt legyen, aki hivatalos. Ezért kérlek, hogy tartogasd kérésedet az esti bál idejére, addig pedig pihenj, és mosd le magadról az út porát.
Beltan tisztelettudóan meghajtotta a fejét, és követte a szolgát, aki szállására kísérte.
Miután levette a páncélját, az első dolga az volt, hogy a lova után nézzen. Bár tudta, hogy Borron király udvarában még a lovakkal is illően bánnak, azért szerette maga eligazgatni kedves útitársát.
És titkon reménykedett abban, hogy valahol megpillanthatja Bellana hercegnőt, hogy szót tud váltani vele, hogy elmondhatja Neki, amit Vorroksról megtudott az elmúlt két évben.
Nem volt szerencséje, a hercegnő egész nap szobájába zárkózott, és az esti bálra készülődött. Még ebédjét is a szobájában fogyasztotta el.
Egész nap sürgött-forgott a palota minden lakója. Jöttek a vendégek szomszédos és távolabbi királyságokból. Rokonok, barátok, a király bajtársai.
Vorroks a nap végén érkezett, amikor a kinti világot újra a sötétség uralta. Egy pillanatra megállt a palota melletti erdő szélén, a fák takarásában. Leszállt ködhátasáról, pár mozdulattal eltüntette az arcát csúfító hegeket. Szépnek és megnyerőnek kellett lennie, mert feleségül akarta Bellana hercegnőt.
– Az enyém leszel, nem lehetsz másé. Mert úgy szól a jóslat, hogy aki feleségül veszi Bellana hercegnőt, az egész világ ura lesz! Én leszek a világ ura! – suttogta maga elé.
Koppantott kettőt a varázsbotjával, erre szél kerekedett, ami felkapta és a palota felé repítette.
Borron király éppen felállt az asztalnál, hogy véget vessen a várakozásnak, és megkezdődjék a vacsora, amikor ismeretlen eredetű szél tépte fel a nagyterem ajtaját, pár szívdobbanásnyi időre elhalványítva a gyertyák fényét. Mire újra világos lett, a kitárt ajtóban ott állt Vorroks.
– Ugye nem késtem még le semmit! – hajtotta meg a fejét Borron király felé.
– Még nem, tiszteletre méltó Vorroks, épp most kezdjük. Karnagy! Zenét! – intett a király, és a felcsendülő hangok elmosták a pillanat riadalmát, a szolgák pedig elkezdték behordani a lakomát.
A vacsora után az ajándékok sora következett. A vendégek nemcsak hoztak ajándékot, de kaptak is valami személyre szóló apróságot, amelyet Bellana hercegnő állított össze, mert azt szerette volna, hogy mindenkinek emlékezetes legyen ez a nap.
Majd megkezdődött a bál.
Táncoltak egészen éjfélig, amikor a király újra felállt. Magához hívta Bellanát, csendre intett mindenkit, és megszólalt.
– Kedves egybegyűltek! A mai napon nemcsak azért találkoztunk, hogy megünnepeljük Bellana lányom huszonegyedik születésnapját, hanem azért is, hogy döntsünk a királyság sorsa felől. Itt az ideje, hogy férjhez adjam a lányomat, és ezt a napot választottam, hogy Bellana válasszon a kérői közül. Beltan, Vorroks, lépjetek elő és szóljatok.
Vorroks szólalt meg először, egyenesen állt, és büszkén nézett a király szemébe.
– Borron király, hatalmam egy porszemét láthattad, amikor megérkeztem. Ura vagyok földnek, víznek, levegőnek és tűznek. Nincs nálam hatalmasabb ember e földön. Add hozzám Bellana lányodat feleségül!
Beltan lovag féltérdre ereszkedett, fejét is meghajtotta, úgy szólalt meg.
– Bellana hercegnő, én csak magamnak parancsolok. A Nap Rend lovagja vagyok, az Igazság védelmére esküdtem fel. Nincs semmim a világon, csak a kardom és a szívem, amit Neked adhatok. Kérlek, légy a feleségem!
Bellana mély lélegzetet vett, és csengő, tiszta hangján ennyit mondott csak:
– Annak leszek a felesége, aki a Gránátpiramisból hoz jegyajándékot.
A vendégek helyeslően bólogattak, a két kérő pedig azon nyomban felkerekedett, hogy megkeressék a Gránátpiramist.
Hamar meg is találták. Mindegyikük a maga módján. Beltan az öregektől kért tanácsot és az édesanyjától. Vorroks pedig a szellemeket faggatta ki.
Elérkezett a nyári napforduló, és ott állt a két kérő a piramis két szemben lévő oldalán. Amikor délben a Nap a csúcs fölé ért, mindketten megpillanthatták a Gránátszellem arcát, de míg Beltan egy mosolygó arcot látott, addig Vorroks egy haragvó ábrázatot.
– Gránátpiramis! Kérek tőled egy jegygyűrűt, amely méltó Bellana hercegnőhöz! – szólt Beltan lovag, és kezét a piramis oldalához érintette. Abban a pillanatban két gyűrű hevert a tenyerén, apró babérlevél mintázattal.
Kendőbe csavarta a gyűrűket, lovára pattant, és elszáguldott kelet felé, Borron király udvarába. Vorroksot mozdulatlanságra nyűgözte a döbbenet.
Beltan háromnapi vágta után érkezett meg Borron király udvarába. Azonnal a hercegnőhöz sietett, és elővette a gyűrűket. Boldogan húzták fel azokat egymás gyűrűsujjára. Ekkor ocsúdott fel Vorroks. Észveszejtő haragra gerjedt.
– Nem! Nem! Nem! Nem lehet Beltané a hercegnő! Soha! – ordította torka szakadtából. – Engem jelöltek ki a szellemek, hogy kormányozzam a világot! Nem lehetnek egymáséi soha! Megátkozom őket!
Bellana és Beltan épp Borron királynak jelentették be döntésüket, amikor kicsapódtak az ablakszárnyak, és földöntúli szél süvöltött be, szárnyán Vorroks hangját hozta.
– Megátkozlak benneteket! Erőmmel és hatalmamnál fogva örökre száműzlek, Bellana hercegnő, az Élet Birodalmába! Erőmmel és hatalmamnál fogva örökre száműzlek, Beltan lovag, a Halál Birodalmába! Legyetek örökké átkozottak! Sose leljetek nyugalmat!
Majd a szélvihar, amely Vorroks hangját hozta, felkapta Bellanát és Beltant. Süvöltő hurrikánként viharzott velük keresztül a földön, hogy aztán kidobja őket ebből a világból.
Ekkor Vorroks figyelme a Gránátpiramis felé fordult. Forrt benne a gyűlölet.
– Téged sem feledlek! Te árultál el engem, pedig szolgálnod kellett volna! Miféle földből gyúrtak téged, hogy nem ismered el a hatalmamat? Ezért megbűnhődsz! Örök sötétségbe borítom a földet, és hosszú, keserves halálra ítéllek téged, Gránátpiramis! Erőmmel és hatalmamnál fogva szólítom a földmély sötétségét! Jöjjetek, és pusztítsátok el a Napot!
Három napon keresztül hívta a Sötétséget a föld mélyéről Vorroks. A harmadik napon már elegendő gyűlt össze belőle, hogy örök sötétségbe borítsa a földet. Az utolsó szólamoknál tartott a varázslata, amikorra a Gránátszellem is összegyűjtötte évszázadokra elaprózott erejét. Hatalmas gömbbé alakult, magába zárva a varázslót és az addig összegyűlt sötétséget. A következő pillanatban a varázslat, amely a Napot volt hivatott eltüntetni az égről, a gömb belsejében robbant. Milliószor millió darabra tépte szét a varázslót, és milliószor millió darabra törte szét a Gránátszellemet. A robbanás ereje nemcsak arra volt elég, hogy széttörje a Gránátszellemet, de arra is, hogy szerteszórja a Földön, és a darabjait lelökje a kövek mélyére, mégis elvágva Őt a Napsugaraktól. Így teljesedett be a varázsló bosszúja a Gránátpiramison.

Bellana egy virágzó réten ocsúdott fel, amely tele volt nevető, játszó emberekkel. Sugárzott róluk a boldogság. Körbevették, és táncba hívták a hercegnőt. Egy ideig ő is megfeledkezett mindenről, és hagyta magát elsodorni. Majd rápillantott a gyűrűjére, és eszébe jutott Beltan.
– Kérlek benneteket, segítsetek nekem! Bellanának hívnak, és eltévedtem. Vigyetek az Uralkodóhoz! – szólt hozzájuk Bellana.
– Ugyan, minek akarnál az Uralkodóhoz menni? Gyere inkább, játssz velünk!
– Kérlek benneteket, vigyetek az Uralkodóhoz! – erősködött Bellana.
Az emberek próbálták elterelni Bellana figyelmét, de ő hajthatatlan volt. Ekkor kivált közülük egy, aki magasabb is, szebb is volt a többieknél.
– Tontra vagyok – szólalt meg. – Én vagyok ennek a birodalomnak az uralkodója. Ismerem a történetedet, a múltját és a jövőjét is. Mit kívánsz?
Bellana tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.
– Kérlek Tontra, engedj vissza a Földi Birodalomba, hogy megkeressem a jegyesemet. Nem élhetek nélküle.
– Erős hatalom száműzött téged ide, Bellana hercegnő. Teljesen fel nem oldhatom. Egy kulcsot adhatok, amely a birodalmak közötti átjáróba vezet. De vigyázz, sokáig nem maradhatsz az átjáróban, és sokáig nem maradhatsz távol ettől a birodalomtól sem. Az időd kiteltével tagjaid húzni fognak vissza, és itt is el kell töltened egy kiszabott időt. Íme a kulcs, ennyit tehetek. Ha ezen az úton elindulsz – mutatott a rét szélén lévő poroszka útra –, eljutsz a kapuig. Járj szerencsével!
Ezzel Tontra egy aranykulcsocskát nyújtott át Bellanának, aki azonnal megfordult és elindult.

Beltan egy sivatagban ébredt. A nap perzselően sütött. Mellette csonttá aszott emberek köveket görgettek egy nagyobb rakás felé. Ahogy körülnézett, látta, hogy az egyik ember majdnem összeesik a fáradtságtól. Odaugrott hozzá, hogy segítsen neki. Együtt gördítették el a sziklát a rakásig. Amikor odaértek, az ember lerogyott a rakás aljába, és onnan szólt Beltanhoz.
– Köszönöm a segítséget, Beltan lovag. Cserébe most te is kérhetsz valamit.
– Csak annyit kérek, hogy igazíts útba a birodalom uralkodójához – válaszolt Beltan.
– Miért akarnál te az uralkodóhoz menni? – kérdezte az ember.
– Azt mondtad, kérhetek valamit, és én csak annyit kérek, igazíts útba a birodalom uralkodójához – tartott ki a kérésénél Beltan.
Erre az ember felállt és kiegyenesedett. Most magasabbnak látszott, és még inkább hasonlított egy csontvázhoz. Ahogy megszólalt, hangja olyan volt, mint amikor homok csikorog az ember foga között.
– Kiálltad a próbát, Beltan lovag! Én Hagra vagyok, a Halál Birodalmának ura. Ismerem a történeted, a múltját és a jövőjét. Mit kívánsz?
Beltan tisztelettel hajtott fejet Hagra előtt, és így szólalt meg:
– Kérlek, engedj vissza a Földi Birodalomba, hogy megkeressem Bellanát, a jegyesemet.
– Vissza nem engedhetlek. Erős hatalom száműzött téged ide. Egy kulcsot tudok adni, amely a birodalmak közötti átjáróba vezet. De vigyázz, sokáig nem maradhatsz az átjáróban, és sokáig nem maradhatsz távol ettől a birodalomtól sem. Az időd kiteltével tagjaid húzni fognak vissza, és itt is el kell töltened egy kiszabott időt.
Kis ólomkulcs jelent meg Beltan kezében.
– Íme az út, amely a kapuhoz vezet – mutatott a lába elé Hagra. – Járj szerencsével!
Megköszönte Beltan a segítséget, és elindult a mutatott irányba.
Három nap múlva egy nagy hegyhez érkezett. A hegy lábánál volt egy kapu, amelybe beleillett a kulcs. Kinyitotta, és belépett az átjáróba. Először egy sötét alagúton kellett keresztülmennie, majd hirtelen nagy fényességre lépett ki. Be kellett csuknia a szemét, annyira vakította a fény. Amikor újra látott, Bellanát pillantotta meg.
Boldogan borultak egymás nyakába, de nem sokáig örülhettek. Egy vészjósló alak közeledett feléjük.
– Én vagyok a Kapuőr! Tovább kell mennetek! Válasszatok! – és négy ajtóra mutatott.
– Kérlek, Beltan, gyere velem az Élet Birodalmába! Én már napok óta várlak itt, a tagjaim már fájnak, annyira húznak visszafelé – csuklott el Bellana hangja.
Így aztán bementek az Élet Birodalmába. De nem maradhattak sokáig, mert néhány nap múlva Beltan tagjai kezdtek el fájni, és vissza kellett térnie a Halál Birodalmába. Így bolyongtak egyik birodalomból a másikba.
Majd egyszer felfedezték, hogy a harmadik ajtó mögött a Földi Birodalom rejlik, és kettejük kulcsa együtt nyitotta annak az ajtaját is. Itt már hosszabb ideig tudtak maradni. Tagjaik lassabban kezdtek el fájni, és jobban is bírták a fájdalmat.
Aztán egy alkalommal bepillanthattak a negyedik ajtó mögé. Éppen akkor értek oda, amikor a Kapuőr kilépett onnan. Látták, hogy ott nincs élet, nincs halál, és a Nap folyamatosan úgy ragyog, mint a Földi Birodalomban nyári napfordulókor, dicsősége teljességében. És ahogy egy-egy sugár megérintette őket, elmúlt minden fájdalmuk, ami húzta őket valamelyik birodalomba.
– Ó, Kapuőr! Engedj minket be ebbe a birodalomba, hogy enyhíthessük fájdalmunkat! – kérte Bellana.
– Nem engedhetlek – válaszolta a Kapuőr. – Nincs hozzá kulcsotok, és a szívetek is üres.
Erre Bellana és Beltan szomorúan folytatta útját.
Vándoroltak egyik birodalomból a másikba, és amikor már nagyon fájtak a tagjaik, mindig csak a gyógyító napfényről beszélgettek, de nyugalmat sehol sem leltek.
Mígnem egy alkalommal az Átjáróban a Kapuőr megszólította őket.
– Hát ti örökké vándorolni akartok?
– Mi mást tehetnénk? – nézett rá a hercegnő.
– Adjátok nekem a szívetek kincsét, és beléphettek az Örök Nap Birodalmába!
– Mi az a kincs, amelyet tőlünk kérsz? Hiszen nincs nálunk szegényebb lény a birodalmakban! – válaszolt Bellana.
A Kapuőr mélyen a királylány szemébe nézett, és úgy mondta:
– Látok egy esetet. A Földi Birodalomban történt, nem is régen. A molnár feleségének segítettetek, amikor a molnár nem volt otthon, és tíz szekér gabonát kellet sürgősen megőrölni. Ennek a jótettnek az emlékét adjátok nekem!
– És minek neked ez az emlék? – kérdezett rá Beltan. – Mihez kezdesz vele? És mi marad nekünk, ha az emlékeinket is elveszed?
De Bellana lecsitította a lovagot.
– Neked adjuk – mondta a Kapuőrnek.
Ekkor a Kapuőr kezében megjelent egy bíbor színű, kristályos fényű építőkő.
– Sorsotok azon a napon, amikor eljegyeztétek egymást, összefonódott a Gránátpiramiséval. Ez az első köve. Újra felépíthetitek az Örök Nap Birodalmában, és ha elkészült, nektek sem kell többé vándorolnotok.
Bellana és Beltan belépett az Örök Nap Birodalmába, és a közepén elhelyezte az első építőkövet. A Nap fénye balzsamként hatott tagjaikra. Kitörölte a könnyeket Bellana szeméből. Elsimította a ráncokat Beltan arcán.
Hálatelt szívvel köszöntek el a Kapuőrtől, és folytatták útjukat.
Most már nem céltalanul bolyongtak egyik birodalomból a másikba, hanem nyitott szemmel és nyitott szívvel. Mindig az utolsó pillanatig maradtak, amíg még el tudták viselni fájdalmaikat.
Az átkelésekkor a Kapuőrnek adták kincseiket, és elhelyezhették az építőköveket az Örök Nap Birodalmában. Így könnyű szívvel mehettek tovább.
Így épült újjá a Gránátpiramis az Örök Nap Birodalmában.
És így lett Bellana és Beltan az Örök Nap Birodalmának uralkodója.


Jakab Nóra