A festő álma

Gyakran lehunyta a szemét. Nem akart mást, csak élvezni az arcába toluló napfényt, csodálni a szemhéján ugráló színes foltokat. Hallgatni akarta a madarakat, látni a világot…

Rettegéssel töltötte el a tudat, hogy mindaz, amit most ennyire áhít, talán sohasem lehet az övé.

Attól tartott, hogy neki csak három kívánsága lehet – mint a mesében -, és ő már el is használta mindet.

Ha belegondolt, addig csodálatosan teljesültek az álmai.

Hiszen festeni akart, és megtehette. Tehetséget kapott az Úrtól, és a legnagyobb mesterek mellett tanulhatott.

Elismerésre vágyott, és elismerték… A festményei ott lógtak minden valamirevaló nemes várában, palotájában.

Világot akart látni, és világot láthatott. Az udvarhoz került, és már nem is maradt egyéb dolga, minthogy kövesse a felséges asszonyát a Magyar Királyságba.

Hogy most békességet, nyugalmat, csendet kívánt…? Úgy érezte, talán túl sok kegy volna számára, ha mindezt megkapná.

- A király hivat, uram – súgták egy ilyen eltöprengése alkalmával a fülébe. Mire felnézett, az apród már nem volt a tágas teremben. A fiatal festő tudta, hogy nem a király hivatja. Az uralkodó már nem rendeltetett maga elé csak így bárkit. Még akkor sem, ha az a bárki éppen egy neves itáliai festő, aki azért érkezett a királyságba, hogy megfesse a királyi pár hiteles portréját.

Elindult a trónterem felé. Ha nem maga Mátyás hívta is, mennie kellett. Bár művészként minden tiszteletet megkapott, az udvar bővelkedett a nála nagyobb urakban. Ha valaki megtehette, hogy érte küldet, nem illett, nem lehetett visszautasítani az invitálását.

A festő sietősre fogta a lépteit. Néhány méterre a trónterem ajtajától megállt, és eligazgatta a ruházatát. Az ajtónállók komoran nézték ténykedését.

Csak egyet kellett előrelépnie, és ahogyan várta, elé is ugrott a király egyik személyes tanácsosa, a család mellett szolgáló fiatal férfi. A festőéhez hasonló, makulátlan, díszes ruhát viselt, hosszú, barna haját a füle mögé tűrte, mosolygott.

- Üdvözöllek! – köszöntötte az olaszt. Magyarul szólt, tudta már, hogy a festő így is megérti őt. – Az uralkodó már vár.

- Köszönöm.

- A szabadban akarja megfestetni magát.

- A szabadban?

- Azt beszélik, a tájképeidről szinte felszállnak a madarak.

- Még sosem láttam ezt – mosolygott a festő szerényen.

- Azt beszélik, a képeiden szinte szólnak az emberek.

- Se még senki sem elegyedett szóba velük.

- Azt is mondják, ha más festményedről levennék az almát, almaíze volna.

- Sokat beszélnek, keveset mondanak – sóhajtott fel a festő. Néha nem értette az emberek beszédét. Nem kívánta tőlük, hogy élni lássák az erdőt, amit megfestett, hogy meg akarják ízlelni a gyümölcsöt, amit a kép közepére pingált…

Csak festeni akart. Élvezni a fényt, hallgatni a madarakat, látni a világot.

Talán a festő semmibe meredő tekintete, talán a hosszú csend, mindenesetre a magyar férfit is elkomorította valami.

- Ne várassuk őket.

- A faluba megyünk? – Megvonta a vállát.

- A király odalent vár. Már befogatta a lovakat.

- A király maga?

- Persze! Nem festhetsz meg mást helyette! – csodálkozott el egy pillanatra a festő értetlenségén. – Siessünk!

A festő a lehető legméltóságteljesebben és a lehető leggyorsabban ment az uralkodó elé. Külön hintón vitték őt, a hosszú út alatt egy darab szénnel rajzolgatott, a kint elterülő falut, a természetet, a világot csodálta.

Aztán a kocsi egy utolsó zökkenéssel megállt. A festő kilépett a tisztás füvére. A nap bátorítólag melengette a szívét, a növények illata átjárta őt.

Boldognak érezte magát, és egész közel a tökéletességhez. Szinte elringatta, megrészegítette a gondolat.

Hitte, hogy az erdő a világ közepe, hogy ott elérheti a régóta keresett tökélyt, ott lehet az, aki mindig lenni akart, és úgy festhet, ahogyan soha előtte más.

A szintén külön hintóban utazó Péter zavarta fel az elrévedéséből.

- Válassz vásznat! – utasította őt halkan. – Királyi felségünk szeretné tudni, hogy szükséged van-e segédre.

- Nincs.

- Kikevertettem a festékanyagokat. Ha szükséged van még valamire, küldess értem.

- Rendben.

Egy fiatal udvarhölgy futott oda hozzájuk, Péterhez fordult, és elvörösödve súgta neki a szavakat, amelyeket a magyar rögtön továbbított is a festőhöz.

- Beatrix, felséges asszonyunk tudni kívánja, mennyi időt vesz igénybe a kép felvázolása.

- Néhány óra. Csak álljanak meg valahol a fák alatt.

- A szolgálói felkészítik a királynét.

- Én… körbejárok.

- Felesleges. A királyné testőrei vigyázzák a biztonságunkat.

- Én… azért körbejárok. Valaki jöjjön utánam, ha a felséges királyi pár készen áll.

A festő besétált a fák közé. Nem ment messzire, csak addig, ahol már nem hallotta az udvarhölgyek viháncolását.

Legszívesebben leült volna a földre, de az etikett nem engedte… Odahaza azt mesélték neki, hogy a Magyar királyságban másfélék az udvar szabályai. Azt mesélték, itt a király barátja a többi embernek. Azt, hogy bárki bemehet az uralkodóhoz, és az ajtóban nem állnak őrök. Hogy nem a pompa és a csillogás különbözteti meg, teszi mássá és többé a mindenkori vezetőt, hanem a szeretet és tisztelet, amit a népe érez iránta.

A festő idejött. Látta a közvetlenséget, a természetességet. És látta, ahogy Beatrix tekintélyt, és távolságtartást adott az udvarnak. Pompát, szépséget, tudást. És nem adta ingyen. Fizetséget követelt. Talán akaratán kívül, de elragadta a természetességet. Elvette, lerombolta azt, amit a festő már majdnem tökéletesnek érzett.

Így hát itt volt, és nem ülhetett le a földre, mint gyerekként, nehogy bepiszkolja, meggyűrje díszes ruháját… Állt csak a fák között, hallgatta a madarak csiripelését, a fák lombja közt fütyülő szél hangját.

Nem is akart mást. Semmi mást… csak szeretett volna leülni, sőt lefeküdni, hogy érezze a puha füvet, a föld illatát…

Nem hagyták, hogy sokáig időzzön, hogy elragadja a vágyakozás. A vászonhoz kísérték, néma áhítattal álltak meg mögötte.

A király és asszonya mosolyogva ültek egy-egy – ki tudja, honnan hozott – széken, a tisztás közepén. A férfi a nap felé fordította a fejét, élvezte az arcát cirógató napsugarakat, megszorította a királyné hószín kezét.

A festőt felderítette a kép. Újult erővel vette magához az eszközeit. Csak festeni akart.

Alig két óra múlva elkészült a vázlatokkal. Közölte az egyik udvarhölggyel, aki kötelességszerűen elpirult, és továbbította az örömhírt Péternek. Ezután a királyi párhoz is eljutott az üzenet. Beatrix elhúzta karját ura kezei közül, és a hintó felé indult. Mátyás még maradt volna a napsütötte tisztáson, de asszonya pattogó hangon, olasz nyelven figyelmeztette, hogy az udvarban már várják őt, kihallgatásra hivatalos nála egy szobrász.

Ezzel az uralkodó sem szállhatott vitába. Hazaindult. Péterrel azért még üzent az itáliai festőnek.

- A hintód vár.

- Maradok.

- Lenyugszik a nap.

- Az alkony fényében a legjobb festeni.

- Azt mondják…

- Tudom, hogy mit mondanak! Hogy a fényt nem lehet lefesteni. De én le akarom.

- Itt hagyom neked a kocsit, és két szolgálót. Térj vissza a várba sötétedés előtt.

- Elviheted őket.

- Nem éjszakázhatsz idekint.

- De holnap szeretnék visszajönni.

- Az uralkodónk minden kérésed teljesíti, míg el nem készül a kép.

Így aztán a festő visszatért a várba. Nem akart kint maradni. Rémítette még az éjszakai erdő, a hideg, a vadállatok, a neszek. Az emberek hiánya.

Másnap reggel visszatért az erdőbe, folytatta féltve őrzött képét.

Minden pirkadatkor kihajtatott a tisztásra, és alkonyatig ott töltötte az idejét. Jobbára festett.

A tájat, a szolgálókat, az udvarhölgyeket, akik néhanap vele tartottak… Néha még a király és a párja is az ecsete alá került. Nem akart visszaélni a király ajánlatával és jólelkűségével – hisz valóban megkapott mindent az udvarnál -, de olykor, mikor a királyné hideg, márványeleganciájú arcára esett a pillantása, valahogy nem tudott tovább festeni.

Egy hajnalon már befogatta a lovakat, mikor Péter elésietett.

- A királyné hivat.

- Hivat?

- Igyekezzél, kérlek, látni akar!

- Ő maga?

- Ő maga! – A festő nagyot nyelt. Furcsa volt, hogy a királyné látni akarja, s Péter sápadt arca sem sok jót ígért. Némán követte őt.

Megállt, és térdet hajtott Beatrix előtt. Köszönteni akarta, de nem tudta, milyen nyelven kellene megtennie ezt.

A királyné intett neki, hogy álljon fel, majd kissé törve a magyart, azt kérdezte:

- Hol a kép, festo?

- Nem készült el még.

- De fested.

- Festem.

- Az erdobe jársz.

- Oda.

- Elkészultek a vázlatok?

- Elkészültek – bólintott a festő kelletlenül.

- Akkor fesd, hagy lássam! Fesd itt, palota!

- Szükségem van az erdőre.

- Vázlat kész! Erdo nem kell!

- Igen, asszonyom.

A festő azután odabent festett, de zavarta az udvarról ki-be gördülő hintók zöreje, a díszes ruhába bújtatott udvarhölgyek csilingelő kacagása és beszéde. Volt nap, amin egy ecsetvonást sem vetett vászonra. Egyszerűen nem tudott festeni. Állt a teremben a vászna előtt, bámulta a festett fákat, várta, hogy felcsendüljön a madárdal, csobogjon a patak, süvítsen a szél a lombok között. Csodára várt, hiába.

A királyné egyre gyakrabban hívatta magához, a kész képet követelte. A festőtől megtagadta a tiszta vásznakat.

Az itáliai művész szürkült, fakult. Nem talált célt maga előtt, megfojtotta őt az egysíkú pompa. Más képet, szobrot, művészt nem látott maga körül, csak a megszokottakat; ő maga nem alkothatott szabadon.

Gyenge lett, fáradt, szomorú. Fogyott, szenvedet, éjjelente rémálmok kísértették. Távol érezte magát a hőn áhított tökéletességtől, már-már el is felejtette, hogy létezik.

Az erdőbe kívánkozott, vagy csak messzire a palotától. De nem mehetett el. Hónapokig élt az udvarnál, megkapott mindent, amire szüksége volt. Neki is meg kellett adnia a királynénak azt, amit kívánt.

Elvágyódott, de tudta, hogy ha elmegy, nem térhet vissza. A királynak és asszonyának megbízható művészekre volt szüksége…

Egy éjszaka aztán nem bírta tovább. Felkereste Pétert, elbúcsúzott tőle, és elhagyta az udvart…

Az idős festő elhallgatott.

- És azután… mi lett vele? – kérdezte megszeppenten a kisfiú, aki modellt ült neki.

- Elment az erdőbe. Épített magának egy házat. Vásznakat vett és festéket. Időről-időre eladta a képeit a városban – ebből élt.

- Mi lett azzal a képpel?

- Amit a királyról festett? Minden bizonnyal elégette a halála előtt. Legalábbis erre készült hosszú éveken át.

- A királyné nem kereste őt?

- Péter azt mondta neki, hogy hazatért Firenzébe.

- És az erdőben… megtalálta a tökéletességet?

- Ki tudhatja? A tökéletesség nem olyan, mint egy elveszett játék… Mindenesetre a festő boldog volt ott.

Újra elnémultak. Az öreg befejezte a képet.

- Alkonyodik. Menj haza. – A fiúcska bólintott, és felkelt a földről. – Vidd a képet is. Neked adom.

- Te is olyan festő vagy?

- Pont olyan.

- És te is boldog vagy itt?

- Nagyon boldog. – A kisfiú elmosolyodott, magához ölelte a képet, és elszaladt. A festő derűs tekintettel figyelte őt egészen addig, míg el nem tűnt a fák között. Aztán összegyűjtötte a festékeit, az állványt, az ecseteket. Sötétedett, ideje volt visszatérnie a házába.

Az épület egyetlen helyisége, amelyben a festő aludt, tele volt képekkel.

Az öreg most megállt az egyik kép előtt, lefújta tetejéről a rárakódott port. Nézte-nézte, csodálta a festett fákat, és a köztük üldögélő fiatal párt.

Széles mosolyra húzta telt ajkait. Valamit azért mégiscsak kapott a királynétól. Valami tökéleteset…